Napok, hetek és évek óta az olasz közbeszéd egyik leggyakoribb témája volt Eluana Englaro élete, halála.
Eluana 17 éve történt balesete óta ágyban feküdt, életben tartását mesterséges táplálással oldották meg. A család és édesapja, aki folyamatosan mellette volt arra kérte a hatóságokat, hogy biztosítsák a lehetőséget a táplálás megszüntetésére. A döntés nem született meg nagyon sokáig. Novemberben, egy peren született döntéssel az udinei kórház stábja gyakorlatilag megkapta az engedély arra, hogy hagyja a lányt meghalni. Végül február első napjaiban az orvosok megszüntették a táplálást, ami után 5-6 nappal Eluana meghalt.
Itáliában ismét kirobbant - az eddig is folyamatosan dúló - vita az eutanáziáról, arról, hogy ember dönthet-e arról, hogy véget vet egy magatehetetlen ember életének.
Itt a döntést elvileg segítette az, hogy édesapja elmondása szerint lánya kijelentette, még a baleset előtt, hogy ilyen helyzetben nem szeretne élni – mindenesetre, ennek írásos nyoma nem volt. A tényleges döntés, ha jól értettem a híreket, két törvénybe foglalt elmélet között nem akart megszületni: az életben tartás megszakítása minden esetben tilos, ugyanakkor a másik elmélet szerint a beteg bármikor visszautasíthatja a kezelést.
Az emberek, az orvosok, az egyház, a pártok, valamennyien elmondták a véleményüket – többnyire szenvedélyesen –, azonban valamiképp mindenki kívülálló volt az ügyben. A napokban, egyre többször jelennek meg a nyilvánosság előtt hasonlósorsú emberek, családok. Volt, aki arról számolt be, hogy hozzátartozója érez, néha vagy gyakrabban kifejezi érzéseit, érzékelteti, hogy mi tetszik, mi nem; volt olyan hír – tudtommal nem olaszországi –, hogy agyhalott édesanya szült gyermeket; van, aki évekig ül, szenved egy ágy mellett, ahonnan talán soha nem kapott, nem kap visszajelzést. Ezekre a helyzetekre jó, egységes törvényt hozni lehetetlen.