Egy biztos: ma, három éve lesz annak, hogy világbajnok Olaszország! Negyedszer!
Fenékig kiélveztük ezt az aranyat, és élvezzük most is. Az utóbbi idők alakításait nézve azonban egyre több az aggodalom: Lippi mester eszmél-e, hogy lejárt az idejük az öregfiúknak, a legendáknak? Cannavarónak, Zambrottának biztosan.Nekik is jobb lenne, ha mennének, mert nem bontanának le darabkákat az emlékművükből. Jobb lenne már a fiatalokat szidni, hogy: ,,Húúú, hát ez a Motta, sem egy Zambrotta!”, meg hogy: ,,Jó, jó ez a Balotelli, de azért Tottinak esze is volt ehhez!” Mert hogy mondunk ilyeneket, az biztos! Jó lenne látni egy reményteljes középhátvédet, amint elmegy mellette egy ügyes csatár és mi csak annyit mondanánk: ,,Materazzi ezt így, vagy úgy megoldotta volna!” Húúúúú, de hiányzik a nagy lator, onnan a tengelyből!
Jó volna már nosztalgiázni a hősökről és nem aggódni értük!
Vagy mindegy, csináljanak, amit akarnak! VILÁGBAJNOKOK!:))
Pár napra az arany után Olaszországban beindult egy mánia, a calcio-karaoke, vagyis a jútyubosok megpróbálták a lehetetlent, visszaadni azt, ahogy a német-olasz kommentátorai átélték a meccset, benne az azóta már klasszikus Fel Belgrádra!-hangulatú paranccsal: ANDIAMO A BELINO! ANDIAMO A BERLINO, BEPPE!, vagyis: MEGYÜNK BELINBE! MEGYÜNK BERLINBE, JÓZSI! (Beppe nem más mint 82 világbajnoka, Giuseppe Bergomi)
Mentünk és győztünk! Egy biztos, én így éreztem!
A két srác a dormundi 0-2-t közvetítő Fabio Caressát és Giuseppe Bergomit karaokizta ki, le
