Világklasszis lett volna, ha a történelem megengedi neki, ehelyett egy olyan pálya az övé, amelyiket itthon csak a focitörténelemmel foglalkozók ismernek, ismergetnek. Így csak a Serie A egyik hatalmas góllövője lett!

 

Egy ózdi bányászcsalád gyermeke volt ő. De nem Borsodban született, hanem Elzászban, a szülők ugyanis ott próbáltak szerencsét, de a honvágy és talán a nem megtalált szerencse hazahozta őket. Tizennégy évesen ott rúgta a bőrt a III. kerület csapatában. Onnan vezetett az út Szabadkára, a visszacsatolt Szabadkára. Ott szép dolgok történtek: olyan bajnokság zajlott éppen, amikor Szabadkán játszhatott a Fradi és a Nagyvárad is. Játszottak is. De ami még szebb lehetett Nyersnek: megismerkedett feleségével, így visszatérhetett élete nyugodtabb szakaszában – pályafutása után – Szabadkára, ahol otthon volt. Közben azonban rengeteg minden történt vele.

 

Például Újpesten. Az 1945-46-os idényben Újpesten Szuszával, Zsengellérrel lődözték a gólokat. Előtte azonban néhány meccs erejéig a zuglói GANZ-ban és Kispesten is megfordult. Újpesten 186 gólt rúgtak: nem két-három idény alatt, hanem egy alatt!! A válogatott is nyitva állt előtte! Puskás, Zsengellér, Hidegkúti, Nyers összjátékok nyűgözték le a nézőket akkor.

 

És akkor Nyers István úgy döntött: Irány Párizs! (előtte három meccs erejére a Viktoria Zizkov csapatában is játszott; Zizkov, Prága külvárosa) Helenio Herrera hívta őt, aki pár idény múlva a kor Mourinhója lett! Szóval ilyen bőség volt itthon, akkor focistákból!! Két idényt húzott le ott, s balszélsőként ontotta a gólpasszokat, meg a gólokat a világ talán legismeretlenebb világklasszisa – Bozsik mondta – Ben Barek társaságában. Első idényében 25-öt, másodikban 23-at rúgott. Akkortájt a francia foci nem azt a színvonalat jelentette, mint Platini alatt és után, de azért elég volt ez a teljesítmény ahhoz, hogy a világélvonal élvonalát jelentő Inter elvigye!

 

Ami itt kövekezett az az olasz foci legnagyobbjai közé emelte! ,,Úristen, hányszor voltam a transzban levő szurkolók vállán ott a San Siróban! Hányszor volt, hogy örömükben nemcsak a dresszet, hanem a gatyát is letépték rólam! Ha száz évig él az ember, ilyesmit akkor sem tud elfelejteni. Ilyesmiért valóban érdemes élni.” Lombardia szívében volt ő gólkirály, kétszer bajnok is. De annyi gólt jegyzett, hogy minden milánói évében ott volt a góllövőlista legjobb háromjában. Nem befejezőcsatárként!! Máig jegyzett Milan elleni rangadókat nyert meg, legemlékezetesebb az a 3-0, amikor mindhármat a mi elfelejtett magyarunk lőtte! Egy 6-5-ös Milan derbin ő lőtte a hatodikot. Bevésődött ez az olasz emlékezetbe! ,,De felejthetetlen volt a Bari elleni bajnoki mérkőzés is ötvenből, amikor hajszál híján megdöntöttem a nagy Piola egy meccsen rúgott 7 gólos rekordját. A kiesés ellen foggal-körömmel küzdő Barinak már az első félidőben sikerült ötöt berámolnom, de ezután mintha beszögezték volna a kaput. Három vagy négy kapufát rúgtam, de gólt többet már nem... Tudomásom szerint azóta is Piola tartja a rekordot...” – mondta a szabadkai lapnak. Így van, máig az a csúcs!

 

1954-ig van ott Milánóban, onnan irány Róma, és ottani teljesítménye nem az a kaliberű, mint a korábbiakban mutatott – mondják, írják –, de 54 meccsen 20 gól nem kutyafüle. Amúgy, Ferenc nevű öccse is focizott a fővárosban, de ő a Lazióban. Ő is a balon focizott.

 

Egy bemutató meccsen – Kubala hívására – a Barcelonában is játszhat. Aztán csak a levezetés évei jönnek Róma után: Terrassa, Sabadel Spanyolországban – pontosabban Katalánföldön, majd Lecco és Marzotto Valdagno. A Leccót kis híján feljuttatja az élvonalba – írja a leccói honlap, de…

 

Bolognába költözött pályafutása befejeztével, majd Szabadkán edzői végzettséget szerez, azonban szívproblémái miatt nem végezhetett ilyen munkát.

 

Hontalan státusban focizott évekig, Szabadkán megkapta a jugoszláv állampolgárságot, miután 1980-ban Szabadkára költözött feleségével. Az Inter nem felejtette el, nyugdíjat onnan kapott. Itthon viszont...

 

Egyszer hívták haza. Egy idevágó interjúrészlet az említett szabadkai lapból: ,,Hiszi vagy nem, meghívtak, tán még az állampolgárságot is visszaadták volna, csakhogy játszhassak. Az Inter nem engedett el. Nagyon akarták, hogy vegyem fel az olasz állampolgárságot, Stefano Nyersinek neveztek volna, de én már inkább megmaradtam magyarnak, illetve hát hontalannak... Többször meghívtak az Európa-válogatottba is, de ott sem játszhattam, mert nem volt állampolgárságom. Pelé hívására meg azért nem mehettem Dél-Amerikába, mert nem engedett a feleségem...”

 

2005. március 9-én halt meg. 2004. december 5-én ennek az embernek adhattunk volna valamit! (közvetlen a halála előtti években Szöllősi György írt róla a Képes Sportban, miután Szabadkán felkeresték őt. Ennek nyomán pedig a sport tévé is látogatást tett a hontalan bajnoknál).