Carlo Matisa-val, a Duna tévéből megismert olasz konyha szakértőjével készített posztsorozatunkat az itthoni helyzettel zárjuk. Eddig szó volt: a tésztákról, a mindenkori szegények ételéről, életéről, illetve az olasz tájak – pontosabban néhány vidék, régió – jellegzetes étkeiről. Köszönöm Carlo!
Egy kicsit hazatérve, Ön szerint miben vagyunk itthon a leginkább elmaradva? Mi az, ami Önnek a legnagyobb fájdalma itthon? Gondolok nyersanyagra, emberek hozzáállására, bármire. ,,Mikor Rómából Magyarországra érkeztem – 2006-ban települtem vissza –, saját házamba nem tudtam bejelentkezni. Kettős állampolgár voltam. 22 évvel ezelőtt kezdtem Magyarországon dolgozni.” Ezekkel a jellegű problémákkal én is – pontosabban szüleim – szintén találkoztak. ,,Külkereskedtem, és éttermet nyitottam. A Ristorante Da Carlo volt az első eredeti olasz ételeket kínáló étterem Magyarországon. Sokat dolgoztam mindkét nép kultúrájáért. Ezért számtalan fontos és nemzetközi elismerésben részesültem.”
Carlo említette, hogy idealizmusa sodorta, vitte előre, az étteremnyitás nem volt elsődleges szándék, azonban ismerősei, barátai rábeszélték erre, plusz: ,,elképzeltem, hogy a magyar ember mennyire megbecsüli, majd hogy megismer egy olyan étkezési kultúrát, amit nagyon szeret, ami nagyon szerethető. De rájöttem, hogy a második világháború óta az emberek nem találkoztak az igazi paraszti és városi hagyományokkal, mert az elmúlt rendszer azt kiirtotta, mert az egy olyan polgári kultúra volt, ami a kommunista hatalom számára nem volt kívánatos. És ezért az étkezési kultúrát is minden módon próbálta eltüntetni. Olyan ételeket kreáltak, amelyeket minősíteni sem akarok, és azt nevezték magyar konyhának, nem pedig azt, ami korábban valóban minőségi konyha volt. Gyakorlatilag kiirtották ezt a kultúrát. A jó ízlés, az alázat, a tisztesség, a szeretet, ez hiányzik, azóta is a magyar konyhából. És nem csak a gasztronómiáról beszélek, hanem a mindennapi étkezési kultúráról.” Az átfogó vélemény után konkrétumokra kérdeztem.
,,Az olasz ember, ha meghív a házába, és az étkezés végén felteszi a gyümölcstálat, van benne néhány szem narancs, gyümölcs, alma vagy körte, azt külön kiemeli, hogy az, az ő táján termett.” Igen, többször is találkoztam ezzel a rokonszenves viselkedéssel. Több barátommal is, mikor zöldségpiacra mentünk, megkereste az ismerős bácsit, nénit, a gazdát és nála vette meg a zöldséget, gyümölcsöt (de a tésztákkal is ugyanez a helyzet. Például, ha Siena, akkor ott
a pici). ,,Lehet, hogy nem olyan szép, de ő azt szereti. Büszke rá. Természettel való kapcsolata igazabb, őszintébb, mint itt, ahol mindent csak megveszünk. Amikor ő gondozza azt a gyümölcsöt, zöldséget, azt a terményt megbecsüli, nagyra tartja. Az övé, itt viszont a tsz-é (termelőszövetkezeté) volt. Majd lesz így vagy úgy, mondták. A gazda szellemét kellett kiirtani, s ez sikerült.” Azt hiszem, valójában nem csak a gasztronómia szenvedte el ezt a csapást.
Kérdeztem Carlót, hogy lát-e reményt, előremozdulást? ,,
Mindig voltak divatirányzatok, 
amelyek egyrészt épülnek arra, hogy bizonyos szakterületek tudáshiányosak. Amikor valaki nem mélyült el kellőképpen annak a szakmának valamennyi csínjával-bínjával, akkor kreál egy újat és erre azt mondja, hogy innovatív konyha, útkeresés. Ehelyett az út megvan, csak rá kell világítani, az ott van. A lényeg az lenne, hogy lehessen arról beszélni, hogy van egy magyar étkezési kultúra, vagyis, hogy a Magyarországon megtermelhető gyümölcsöket, zöldségeket gondoskodás vegye körül, mert a vevő is, akkor tudja megbecsülni azt.” Sajnos, gyakran találkozni azzal a jelenséggel, hogy hiába kérdezem a kereskedőt valamelyik zöldség tulajdonságairól. Rosszabb esetben egy vállvonás a válasz, jobbik eset egy elnézéskérő mosoly.
,,Az embereket pedig csak szépen, lassan lehet visszavezetni erre az útra. Nyilván nem a teljes társadalom él ebben az elveszettségben, de csak egy kis réteg az, aki – nem feltétlen a pénzzel összefüggésben – megadja a módját. Ők pedig kell, hogy tovább adják ezt.”
