Mikor céljukra gondoltam először Forrest Gump hatalmas futása jutott eszembe – a cél kapcsán –, majd a Kőrösi Csoma nyomát járó Jakabos Ödön.

Visszatérve a biciklisekhez az említett és linkelt cikkből kiderül, hogy a fiatalok spórlással szedték össze a pénzt – Marcella egyfajta társadalmi munkát végez (mediatrice sociale), jegyese pedig archeológus. Mindketten fizetetlen szabadságot vettek ki indulás előtt.

Az út rögtön az elején nagy nehézségekkel kezdődött: Marche és Abruzzo határán, a hegyi átkelőkön novemberben már hóval küszködnek. Hajóra szállnak és az albániai Durazzóban kötnek ki. Albániában, akárcsak Görögországban követik a tenger vonalát, ahol látni, hogy hegyek vannak szép számban. De volt olyan is, amikor a küllők között a tenger volt. Elmentek Krétára is, ahol élvezték a napot. Megérdemelték, mert a leírás szerint Törökország kegyetlen volt: iszonytató emelkedők, hatalmas lejtők, néhol hőség, máshol fagy. Ráadásul Ankarában a bürokraták is packáztak, egyszóval dolgoztak. Tetszik, ahogy Bernardo írja: ,,egyetlen fegyverünk a türelem volt.”. De az utakon mindenfelé a barátkozó emberektől kapott tea sok energiát adott. Majd jött áprilisban Kurdisztán, ahol sok jóval nem találkoznak, ellenben a félelmetesnek ígért Iránban mindenki a végletekig kedves volt velük; a homokvihar viszont kegyetlen volt. A türkmének, üzbégek, tadzsikok és kirgizek országa közül a hősök kiemelik Tadzsikisztánt, mármint a kaland szempontjából: ,,Fenn a hegyek gyakran kiszélesedtek, s ott sivatagok voltak, bennük türkiz, kristálytiszta tavak. Autó gyakorlatilag sehol. Elszórt falvak voltak, és soha-soha meg nem álló szél.”

A biciklisek júliusban értek Kínába, Ujgurföldre. A Taklamakánban szél- és homokvihar fogadta őket. A gyakran szembefújó szél ellenére sikerült elérni az általuk ex-tibetinek nevezett területeket. Gyakran 5000 méter fölött haladtak. ,,Templomok és papok mindenfelé; minden faluban, ahol megálltunk a helyiek ámultak-bámultak, vizsgálták, utánozták mozdulatainkat. Kerékpárjaink voltak leginkább csodáltak, de gyakran minket is megérintettek, hogy igaziak vagyunk-e.”

Szicsuánban a tibetiek elhagyták sátraikat, hogy hatalmas épültekbe menjenek, melyek inkább erődítmények tűntek, ugyanakkor díszítéseik sok fantáziáról árulkodtak.

Utolsó erejüket megfeszítve érkeztek Csengduba, Tibetbe. Majdnem 14 ezer kilométert tettek meg.

Aki többre kíváncsi, annak ott a hősök által írt könyv.

A cikk amúgy így fejeződik be: ,,Tibetet végre elértük. Egy cél, amelyik túl van a föld határain, és a jobb élet kapuját jelenti."