Tegnap éjszakáig annyit tudtam Di Matteoról, hogy nagyon jó középpályás volt a 90-es években, főleg a Lazióban – emlékeztem a válogatott mezre is –, aztán kiment Angliába, de ott már nem igazán futott be, elsősorban azért mert súlyos sérülések tettek keresztbe neki. Az is rémlett, hogy Svájcban született. Tudtam, hogy dolgos volt, szorgos, pontos, s inkább az építés volt a feladata, mint az ellenfél játékának tönkretétele. Röviden utánanéztem, s úgy érzem van még mit megosztani.

Újabb olasz sztáredző? Már az?

Most pedig azt írnám, amit olvastam róla, ami megfogott. Egy például a svájci időszakból: ,,Másodosztályban játszottam, mint külföldi. Mondták, ha ezt svájci állampolgárként tenném, nagyobb karrierre lenne esélyem. Én viszont úgy gondoltam, ha melósnak olasz lennék, akkor focistaként is az maradok.” Az olasz wikipédia szerint már 17 évesen keresték a svájci korosztályos válogatottak vezetői, de ő sorban nem mondott nekik. Egyébként svájci pályafutásának legnagyobb sikere az volt, mikor az Aarau szerelésében bajnok lett. 1992 volt ez, s az Aarau csak 79 évvel korábban nyert aranyat.

Biztos, hogy remek szakemberekkel dolgozott a helvéteknél, de Olaszországban… Először Dino Zoff, a 82-ben világbajnokságot nyert kapus volt az edzője, majd Zeman, a támadófoci szerelmese volt az edzője (egy csapat csak úgy találomra 1996-ból: Marchegiani, Gottardi, Negro, Chamot, Favalli, Fuser, Di Matteo, Winter, Rambaudi, Casiraghi, Signori). Ekkor már természetes volt, hogy a középpálya közepe az övé – Svájcban inkább a védelem mögött, közepén biztosított. Csak három évet focizott a Lazióban, de a római szurkerek sajátjukként beszélnek róla azóta is (első meccsén Gascoigne cseréje volt). Megbízhatósága kikezdhetetlen volt, ami válogatottságot is jelentett neki. Ott pedig az ördöngös Arrigo Sacchival dolgozott, aki talán-talán már az 1994-es vébére vitte volna, de mivel lesérült kimaradt az ezüstöt nyert csapatból. Az 1996-os eb-n és a 98-as vb-n szerepelt, azonban olyan igazán dörgedelmes nem volt az olasz tizenegy. Összességében 34-szer volt válogatott.

A Chelsea 1996 nyarán vitte el, s nem is sikerült rosszul a következő pár éve: kétszer Angol Kupát nyertek (97-ben a lőtt gólja, akkor a leggyorsabb volt az FA Cup történetében, 42 másodperc), KEK-et (Dan Petrescu, Wise, Poyet, Vialli, Zola), Liga Kupát, európai Szuperkupát. 2000 szeptemberében egy nagyon csúnya sérülés – lába három helyen törött el – tette tönkre a pályafutását – a svájci St. Gallen ellen játszottak UEFA-kupa meccset. Di Matteo és orvosai mindent megtettek, hogy újrakezdhesse, de hiába a műtötték újra és újra – több, mint tízszer nem sikerült úgy felépülnie, hogy a gyepen folytathassa. Tegnap értettük meg, hogy talán így volt jó. Igen, kifürkészhetetlen! Ennyi műtéten átesni, akaraterősen kijönni ebből a tortúrából biztos nagyon nehéz feladat volt. 2002 februárjában döntött úgy, hogy feladja a focista-pályafutását. Hogy sokra tartották, arra bizonyíték, hogy beválasztották a Chelsea történetének 11 legjobbjába.

2008-ban az Milton Keynes Dons alkalmazta, s nem bánta meg: majdnem feljutottak a második vonalba. 2009-ben a West Brommal jutottak fel az élvonalba, ahol februárban menesztették, mert felrémlett a kiesés veszélye. 2011 nyarától Villas-Boas segédedzője, mígnem menesztik a csodaedzőnek tartott portugált.

Jól döntött a Chelsea vezetése!

Az olasz iskola ezúttal hasznára volt a Chelsea-nek: A Bayern ellen majdnem kilencven percig rombolt. Nagyon olaszosan fociztatta a Chelsea-t: nyolc ember és a kapus nagy-nagy szorgalommal, összpontosítással védte a saját térfelet, láthatólag Matára és Drogbára hárult minden, amiből gól lehet. Drogba volt Vieri, Mata pedig a fiatal Totti, a mindenkori olasz 10-es.

Új sztáredzője van Olaszországnak. Ismertsége már Capellóé, Lippié, Trapattonié, az eredményeket tekintve már csak bővítenie kell a dicsőséglistát. Van ideje: május 29-én lesz negyvenkettő.