Úgy is kezdhetnénk a dolgot, hogy kettős jubileum, Arcangelo Corelli (1653. február 17. – 1713. január 08.) születésének és halálának az évfordulója adta az alkalmat ehhez az íráshoz. Csakhogy ez nem lenne teljesen igaz. Mert bár az alapötletet tényleg ez szolgáltatta, a szellemidézés oka valójában Corelli személye, aki a korabeli Itália egyik ikonikus alakja volt. Sziporkázóan tehetséges zeneszerző, karizmatikus szólóhegedűs és karmester, szuggesztív művész, a tizenhetedik századi római kulturális és közélet közismert személyisége, tele irigylésre méltó protektorokkal, legendás tanítványokkal, botrányos, szórakoztató és megható epizódokkal, látványos karrierrel, amelybe töréseket csak hírhedt mániás depressziójának a leszálló ágas szakaszai hoztak.

Leszögezhetjük: Corelli sztár volt a maga idejében. De rögtön hozzá kell tennünk, hogy ez az 1600-as években radikálisan más jelentett, mint ma. Arról a korról beszélünk ugyanis, amikor gyakorlatilag a város teljes plénuma előtt zajlottak le - lényegét tekintve helyettesítve a mai médiát és szórakoztatóipart - a hitviták és a tudományos kísérletek, csakúgy, mint a templomi koncertek. Így aztán a tény, hogy Corelli a Santa Cecilia virtuózokból álló zenekarának tagja, később vezetője lett, akkoriban nem egy szűk komolyzene-kedvelő elit elismerését jelentette, hanem azt, hogy személyét és játékát boldog-boldogtalan ismerte és csodálta a féllábú koldustól a pápáig.

Corelli mindezt még harmincon innen érte el, addigra impozáns sikerek egész sorát tudva maga mögött. Gyerekkoráról szinte semmit nem tudunk; annyi biztos, hogy a Ferrarai grófságban, egy Ravenna melletti városkában, Fusignanóban született. Alig tizenhárom évesen már hegedűvirtuózként Benvenuti tanítványa Bolognában, kicsivel ezután - jobbról előzve a többieket - az Accademia Filarmonici tagja. Az 1670-es év pedig már Rómában találja, ahol olyanok csiszolgatják a tehetségét, mint a pápa énekes-kegyence, Matteo Simonelli és a mesterhegedűs Giovanni Battista Bassani.

Nincs húsz éves, amikor házizenészének kéri fel a kor egyik legkülönösebb asszonya, a legendárium szerint szabadkőműves és leszbikus, hírhedten kolerikus természetű, botrányos katolizálása után Rómába költöző Krisztina svéd királynő. Krisztina halála után (1689) nem marad sokáig tehetős támogató nélkül Corelli. Ama bizonyos Santa Cecilia-beli koncertek egyikén figyel fel rá Pamfini kardinális, akitől hamarosan elhódítja egy még tehetősebb egyházi személy, VIII. Sándor pápa unokaöccse, Pietro Vitto Ottoboni bíboros. Ottoboni - hasonlóan a kor sok más egyházi alakjaihoz - sokkal inkább volt a világi gyönyöröket fenntartások nélkül fogyasztó hedonista, mint pap: udvartartása mindenestül dicsőségére válhatott volna bármely arisztokratának. Corelli azonban - a rossz nyelvek szerint nem kizárólag zenei tálentumának köszönhetően - a legbőkezűbben kényeztetett kegyencei közé tartozott: - hasonlóan Pamfinihez - Ottoboni saját palotájában rendeztetett be luxuslakosztályt a számára, hétfőnként pedig exkluzív koncerteket szervezett, hogy Corelli kedvére fürödhessen a római elit csodálatában.

Egyébként (nem mellesleg) jó okkal kapituláltak előtte rajongói – és nemcsak Rómában, de Nápolyban, sőt, Itálián kívül Párizsban és Németországban is, ahol az 1680-as évek elején hónapokig volt a bajor választófejedelem vendége. Az álszerénységtől totálisan mentes, magát "modern Orfeusznak" nevező Corelli ugyanis - a zenetörténetből szépségével, szenvedélyességével, mívességével egyébként is kicsillanó - olasz barokk muzsika legnagyobbjainak egyike. Azon túl, hogy lélegzetelállítóan hegedült, termékeny és végtelen kreatív zeneszerző is volt, aki számos (legendásan tökéletesre csiszolt) kamaradarab, "sonata da chiesa" és "sonata da camera" mellett megalkotta a concerto grosso zenekarra és több szólóhangszerre szabott, zenészt próbáló, grandiózus műfaját.

Noha közönsége mindvégig körülrajongta, ünnepelte és kényeztette, pszichés betegsége (Corelli mindvégig súlyos bipoláris zavarban szenvedett) elsötétített végül minden ragyogást: dúsgazdagon és híresen, mély depresszióban halt meg pont háromszáz éve, 1713 januárjában. Róma elitje egy utolsó nagy gesztussal tisztelgett előtte: sírhelyet a Panteonban kapott, közvetlenül Raffaello Santi mellett. Muzsikája varázsa ma is szikrázik, tele harmóniával, bájjal, mélységgel és érzelemmel. Íme: