A világháborúk közötti időszakban az olasz barátság folyton különösen erős hangsúlyt kapott, elsősorban politikai érdekek miatt. Ennek a jelenségnek a kivetülése volt néhány budapesti hely megnevezése, így volt nekünk Mussolini terünk (ma Oktogon), Olasz fasorunk (Szilágyi Erzsébet fasor). De volt olyan is, akinek neve joggal vált fogalommá itthon. Például Guido Romanellié.

Az információkat, melyek itt sorakoznak mindenekelőtt a 2009-ben elkészült Guido Romanelli, missione a Budapest című dokumentumfilm alapján írom. Az olasz alezredes viszonylag kevés időt volt országunkban, azonban ezalatt megmutatott nagyszerű emberi vonásaiért emlékezetes maradt. Talán nem eléggé emlékezetes. De ez már a mi dolgunk!

Romanelli (Siena, 1876. március 15-1973. San Vito Tagliamento, a pontos dátumnak nyoma sehol) a győztes hatalmak oldaláról érkezett, az ők érdekeiket, valamint az olasz érdeket kellett, hogy érvényesítse a vesztes Magyarországon. Ő azonban azonosult a vesztesekkel, a kifosztott és hatalmas területektől megfosztott országgal, s mindenekelőtt a nyomorban élő emberekkel. Ezért gyakran a felettesek parancsainak ellenében járt el, illetve a lehető legtágabban értelmezte mandátumát.

Legismertebb tette, hogy mikor ludovikás kadétok fellázadtak a Tanácsköztársaság ellen, Romanelli közbenjárására maradhatott el az említettek kivégzése – az Oktogonon akarták kivégezni őket. Kun Bélával tárgyalva érte el célját, amint arról beszámol könyvében is (Nell’Ungheria di Bela Kun e durante l’occupazione militare romena).

És ha már Kun Béláról van szó… Mikor látható volt, hogy a vörösök elvesztik hatalmukat, Romanelli biztosította tárgyalópartnerét, hogy biztosítja családjának és neki a személyes biztonságot. Kun jobbnak látta elhagyni az országot Bécs felé (gyalázatos tevékenységéről itt).

Romanelli a román megszállás alatt is Budapesten volt. Annak megindulása előtt kérte, hogy a megszálló csapatok angolszász, olasz és francia erők legyenek. Nem így történt. A román megszállás alatti tevékenységéről, bár nagyon vártam a film nem nagyon beszélt. Sokkal inkább arról, hogy humanitárius segítséget adott a főváros lakosságának. Élelmiszer-szállítmányt szervezett. Tisztjeivel együtt alapítványt hozott létre, s segíteni próbált a nyomorgó lakosságnak.

Budapestre érkezett felettese, Mombelli tábornok kérésére hazarendelték, majd 60 napos letartóztatásban volt része, katonai karrierjét gyakorlatilag tönkretették.

1922 novemberében visszatérhetett Magyarországra, nagy-nagy tisztelettel fogadták, meghívták a parlamentbe, ahol díszkardot kapott. Egy Romanelliről szóló komoly, igényes tanulmányban, megemlítik, hogy 1938 és 43 között a Magyar-Olasz Bank elnökeként járt Magyarországon. A második világégés után – a film szerint – az amerikai magyarsággal levelezett elsősorban, 56 novemberében a Szabad Európa rádióban üdvözölte a forradalmárokat.

Pár szóban magáról a filmről: annak ellenére, hogy egy hatalmas adathegy jelenti a filmtömböt, a szerzőknek sikerül érzelmi, hangulati elemeket is ügyesen bevezetni a filmbe. Egyetlen alkalom volt, mikor elnézően elmosolyodtam magam: mikor a ,,megszerette a magyarokat” mellé bevágták a hegedűs embert, s talán egy kesergőt. Soha nagyobb baj ne legyen! Két történésznő: Szabó Mária és Ormos Mária nyilatkoznak magyar részről, illetve Pomogáts Béla, irodalomtörténész egy személyes történettel színesít.

Mint annyiszor olasz-magyar témában (Cassone, Márai,…), Roberto Ruspanti professzor úr ismét hozzáadta a maga tudását, érzékeny és okos véleményét.

De ez a film, természetesen, a téma, a hiányzó ismeretanyag miatt is ajánlható mindenkinek.