Már év elején tudtam, hogy idén előbb-utóbb végre megcsinálom első minestrone levesemet. Vártam, hogy minden zöldség együtt lehessen, vártam az újabb konyhai kísérletet. Ehhez képest nem sikerült ötcsillagosra a kaja, de így is elégedetten cuppantottunk ebéd után. Nem lett ötcsillagos, mert babot nem áztattam be, így konzervet használtam, s azért sem, mert igen könnyedén felrúgtam a leveskészítés eddig jól kialakult rendjét. De erről az uccsó sorokban!

Természetes, hogy így is finom lett, mert elképzelhetetlen a húsos szalonna, petrezselyem, bazsalikom, vöröshagyma, fokhagyma (1. sor), zeller, sárgarépa, krumpli, kelkáposzta (2. sor), paradicsom, zöldbab, zöldborsó (3. sor), cukkini, tészta (4. sor) hegyet olyan idétlenül beletenni egy fazékba, hogy az ne lenne gyönyörűség. Érdemes betartani a sorrendet, erre szolgál a zárójelbe szorult információ.

Én így csináltam: a tíz dekányi angol szalonnán megfuttattam a vöröshagymát, a három gerezd fokhagymát, rácsaptam a zöldségeket – keveset a zeller zöldjéből is –, majd jött a kockára és karikára és értelmetlen alakúra (minden volt, csak zsülien nem:) vágott két sárgarépa és krumpli, valamint a fél kelkáposzta (közepes volt) – valami egészen hihetetlenül finom illat volt a konyhában a kel beavatkozásakor –, majd jött a három paradicsom, a zöldbab (igen-igen kevés) és a konzerv zöldborsó, meg fehér bab (20-20 deka). A karikára vágott két darab kisebbfajta cukkinit a finisben dobtam bele. Aztán beletettem még kevéske fusilli tésztát (szép nagymaroknyit), hogy még olaszosabb identitást adjak a minestronénak – rizset is szórhattam volna rá.

Hamis lett a minestrone, mert gyakorlatlan levescsinálóként a vizet csak a legvégén löttyintettem a zöldségekre (két ujjnyival többet, mint a kupac), így hogy ízesebb legyen többet főztem, kicsivel több sót, borsot, meg rozmaringot tettem bele.

Szóval itt egy nagyon nehezen elrontható kaja. Pontosabban egy kaja, amelyik elrontva is – csak úgy hamisan – tiszta élvezet.

Így!