Pár éve kezdődött egy szokásom, miszerint december végén kitalálom, hogy a következő évben milyen bringás célokat szeretnék teljesíteni… Kezdődött egy egyszerű Fertő-tó kerüléssel, Dobogókő megmászásával. Aztán már nagyobb vágyak jöttek: egy nap alatt körbebringázni a Balatont, megmászni az ország legmagasabb pontját… Távolabbi ám mégis hamar megvalósult cél volt feltekerni egy legendás hegyre, a Madonna del Ghisallora…
Ilyen előzmények után eldöntöttem tavaly decemberben, 2013-as év célja a Stelvio megmászása. Március táján egy másik olasz bringatúra körvonalazódott, mely elkerülte ezt a vidéket, de gondoltam ott is megmászunk pár ikonikus hegyet, ezt az áldozatot meghozhatom a Stelvioért, megvár. 
Aztán az az út négy nap után váratlanul véget ért, épphogy hazaértem, vigasztalásképp jött egy Salzkammergut maraton, és onnan hazafelé a kocsiban beszélgetés közben felvillant az ötlet, hogy ha már az előző út törlésre került, maradt egy kis pénzmag, akár megvalósíthatom az éves célt. Kezdődött a nagy tervezgetés, hogy szeptember elején béreljünk egy apartmant Bormioban és onnan másszunk meg pár legendás hegyet. Szerencsére gyorsan megvolt a két lelkes útitárs, így nem állíthatott meg minket semmi sem. Szombat reggel bringákkal a kocsi tetején nekivágtunk a 920 km-nek. Addig míg az autópályán suhantunk, zabáltuk a kilométereket, nem volt gond, viszont Landeck után elkezdődtek a hegyeken át vezető szakaszok, így 12 órányi kocsikázás után - megmászva autóval az Umbrailpasst -, megérkeztünk Valfurvába…
Négy teljes napunk volt bringázni, kirándulni a környéken,
konkrét tervekkel készültünk, bár helyi szakavatott mesterek picit lehűtöttek, hogy bizonyos távok akár soknak is bizonyulhatnak. Ennek fényében első napra csak egy szolid hatvan km volt tervezve, 800-900 m közötti szintkülönbséggel. Az időjárás és a helyi boltok nyitva tartása se kedvezett nekünk, de végül egy korán kelés után egy kései reggelit követően nehezen, de elindultunk a kicsit esős időben. Szerencsére a hőmérséklet kedvező volt, néhol még a nap is sütni készült, így legurultunk Bormioba, gyors cappuccino, majd irány Laghi di Cancano. Elmentünk teljesen Valdidentroig és onnan másztunk felfelé. Az emelkedő tényleg barátságos volt, egész jól bírtuk, még én is, pedig sajnos az utolsó két hétben derékpanaszokkal küzdöttem, így az edzés, bringázás háttérbe szorult. Viszont eddig Dolomitokban tett tapasztalataimmal nem féltem, tudtam, hogy megcsinálható minden. Ami igaz is, de kérdés, miként… :) 
Na, de ne szaladjunk ennyire előre, még csak első nap, felhős, néhol szemerkélő esős időben másztunk felfelé 2000 méter környékére, végre elértük Torri di Fraele-t, megálltunk pár fotóra és abban a pillanatban rázendített az eső, így megszavaztuk, hogy gyorsan továbbmegyünk az 1,2 km-re lévő étterem felé. Innentől az aszfalt murvás útra váltott, amin esőben még kevésbé volt élvezet menni. Tartottunk egy melegedős szünetet, megvártuk míg az eső alábbhagy, de sajnos ez hosszabb idő volt, így odafent lehűlt a levegő 10 fokig. Vizes ruhában kevésbé volt ez élvezet, lőttünk pár fotót a tóról, majd belevágtunk a nagy gurulásba vissza Bormio felé, majd a mászásba, haza Valfurvába. Eszméletlen jó minőségű aszfalton jöttünk lefelé, de a szerpentines szakaszon nem csak a szokásos óvatosság miatt jöttünk lassan, hanem épp egy felhő mászott a völgyből a csúcs felé,és nem restellett áthajtani rajtunk, amitől néhol a látótávolság 10 m alá csökkent. Ismét vizesebbek lettünk, de az élmény, amit az esőben lefelé száguldás adott, tök üres utakon: felejthetetlen. Az út profilja:
Másnapra volt megálmodva a Stelvio, északról. (képforrás: www.ultimosprint.com)
A legendásabb útszakaszt mondják az északinak, ahonnan 48 hajtűkanyart érintve lehet a csúcshoz érkezni. A Prato allo Stelvioból való induláshoz ugyan át kellett autóval menni a hágón, Svájc felől közelítettünk, hogy első élményünk a Fenséggel akkor érjen, mikor kétkeréken érkezünk. Persze eredeti tervek szerint ezt mind kerékpárral tettük volna meg, de egy olasz bringás ismerős szerint nem biztos, hogy jó ötlet egyből 110 km-t és több mint 3000 méter szintkülönbséggel rajtolni. Megfogadtuk a jó tanácsot, ami persze nem volt nehéz egy nem túl egészséges derékkal és késői indulásokkal megtűzdelt utunkon. Információnk így annyi volt, hogy kb. 26 km és 1800 szintet kell legyőzzünk ahhoz, hogy egy legendát kihúzhassunk a bakancslistánkon. Ekkor még nem is sejtettük, mi vár ránk. A 48. hajtűkanyarig 9 km-t leküzdöttünk, és ekkor szembesültünk azzal, hogy ami eddig volt, az semmi, a java még csak most kezdődik. Gyors táplálkozást követően folytattuk utunkat, ám vizem fogyott, és hiába folydogált mindenhol patak, nem nagyon alakítottak ki kulacstöltésre alkalmas kutat. Így a 45. kanyarban található szimpatikus bringáshotelbe bementem vizet kérni, ahol senkit nem leltem, így a mosdóban megtöltöttem a kulacsokat. Szerencsére senkit nem zavartam ezzel, nem úgy egy korábbi panzióban, ahonnan majdhogynem seprűvel kergetett el a házinéni, miszerint tudok vizet venni „on the road”. Túl voltunk ekkor már 11 km-en és még nem láttam erre esélyt addig. Hotelből kijövet a vacakul kialakított lépcsőn leestem, szerencsére, csak kis horzsolás és a csuklóm kapott egy erőteljes behatást testsúlyom által, pár perc múlva semmi bajom nem volt. 
Ott beszélgető pár bringás rögtön ugrott kérdezni, minden oké, és az eldobott kulacsot is a kezembe nyomták, jól esett ez a bajtársiasság. Közülük egy hölgy odalépett, és angolul megkérdezte, jól hallotta-e, magyarul beszéltünk. Kiderült, a szülei Magyarországról vándoroltak ki Ausztráliába, ő már ott született, de megpróbált váltani velünk pár szót magyarul. Természetesen ő is bringás volt, ők már előző nap megmászták a hegyet, mondott pár bíztató szót, majd elköszöntünk. Előttünk állt még 44 hajtűkanyar… Természetesen a szálló után pár száz méterrel volt egy kút, de így már nem álltunk meg. Nagy nehezen felküzdöttük magunkat pár kanyaron, majd újabb uzsonnaszünetet igényeltünk. Elég meredek volt ez a szakasz, és valami holtpontszerűség jött rám a harmincas kanyarok alatt. Megkérdőjeleztem épelméjűségemet, mikor megszületett ez a gondolat bennem karácsony után. Persze a meleg szobában a bejgli mellől könnyű ilyen hülyeségeket kitalálni… :) Aztán végre elértük a 24. kanyart, innen már látható volt a csúcs is, végre adott valami egy kis motivációt, bár az előttünk lévő szintkülönbség kevésbé volt bíztató. 
Géza lelkesen előrerongyolt mindig, Ádám viszont eléhezni látszott, így szerencsémre jött velem tempóban, bár néha még várnom is kellett rá. Persze neki nem volt mókuskerék-fokozat a bringáján, nekem könnyebb dolgom volt a 28-32-vel. Nem állítom, volt két pillanat, amikor lenéztem a váltóra, van-e még hova váltanom. Valahol ezen a szakaszon találkoztunk Ádámmal egy olyan felfestéssel, ami valahol a völgyben is szerepelt már, három betű neonzölddel az aszfaltra festve: BAM. Ádám: Ez meg minek a rövidítése? Frajti: Bringázz a munkába! Abban a helyzetben ez a poén elég nagyot ütött, kényszeredetten röhögtem tovább, mint a poén adta, miközben győzködtem magam, hogy minden energiára szükség van, nem jó ez most. :) A 15. kanyarnál ismét nagyobb pihenőt tartottunk, ekkor már nekem is súlyos volt a helyzetem, mert a pár kanyarral Ádámtól vett víz felét visszaadhattam, ő is kifogyott, ráadásul éheztem már, maradék fél zacskó csokis keksz másodpercek alatt tűnt el bennem. Meglepő módon a csúcs felé vezető úton itt találtam meg száz méterre felfelé a kanyartól a második kutat, gyorsan telitöltöttem a kulacsot, és vágtattam felfelé. A 10. kanyarnál örömmel konstatáltam, hogy ugyan most nem olyan jó megállni, de a muszáj nagy úr, a lehetőség ilyen helyen még nagyobb, kihasználtam. :) Innentől megállás nélkül meneteltem, a többiek előre mentek. A második kanyarban szembejövő autó sofőrje hüvelykujját égnek emelve mosolygott rám, azon túl, hogy ez mekkora erőt adott, majd elsírtam magam, hogy úristen, tényleg most valami nagy dolgot csinálok, ráadásul tényleg megmászom a Stelviot, ahogy terveztem. A harmincas kanyaroknál nem hittem volna, hogy sikerül… Az utolsó szakasz már semmi volt, ráadásul az időjárás végig kegyes volt, sütött a nap rendesen, így 2760 méteren se volt oly rettenetes a hideg. Igaz, forró teával és egy pizzával ünnepeltük sikerünk. 2:59 percet töltöttünk mozgásban, 23,5 km és ~1700 szint alatt. A pihenőidő majd 1 óra volt. Nem érdekel, hogy a profik doppingolnak vagy sem, de le a kalappal előttük, amikor mennek százakárhány kilométert és a végén ilyen hegyeket másznak meg. 
Kaja, fotózkodás, szuvenírvásárlás, beöltözés után 8,4 fokban vágtunk neki a lefelének. Isteni volt a suhanás, a nem szerpentines szakaszon a bringával 60 km/h is elérhető volt könnyedén. A völgyben feldobáltuk a bringákat a kocsira, és most már büszkén másztuk meg újra a hegyet, immár autóval. Nem kellett minket aznap este se altatni. Napi profil (GPS tűréshatáron belül dolgozott): 
Harmadnap reggel kellemetlenebb volt, mint gondoltuk. Addig sose volt bringázástól izomlázam, hát most lett. Kicsit mások az ottani hegyek,
mint az itteniek, de ezt csak ott tudod meg. :) Ráadásul nem kis tervünk volt a napra, felmászni a Gaviára, legurulni, majd Mortirolo és körbe vissza Bormio felé. 106 km, jó sok szinttel. Persze megint későn indultunk, valahogy ebben nem voltunk erősek. :) Szerencsénkre viszont pont a Passo Gavia mellett laktunk, így pár km-t és egy kis szintet megspóroltunk az útból, igaz, ez a végén úgyis visszajött volna. Santa Caterináig elég kellemes emelkedő vezetett, pár barátságtalanabb meredekséggel, 14 fokkal és napsütéssel. Nem volt az időjárás olyan kedvező, mint előző nap, de még nem voltunk elégedetlenek. Egy finom kávéra megálltunk ebben a faluban, majd nekivágtunk az igazi Gavianak a szerpentines elejével. Erdei utakon kanyarogtunk fel, barátságos időben, de ahogy felértünk a gerincre kezdett felhősebb lenni az idő, ami egyre rosszabbodott, ahogy felfelé haladtunk, így muszáj voltunk megállni felöltözni, a felhők egyre lejjebb és közelebb mozogtak. Hiába kajáltam rendesen, ettem a kávészünetben, egyszer csak elfogytam. Muszáj volt egy csokit enni, mert kezdtem nem jól lenni. A levegő ritkult, az idő hűlt, és még éhes is lettem, energiaszintem nulla alá csökkent.
A letámasztott bringámat sikerült végigkaristolnia az útszéli kőnek, de ekkor ez se érdekelt. Már eléggé fenn jártunk, de még mindig nem éreztem, láttam, hogy itt a csúcs valahol. Elértük a Lago Biancot, ahol már igen komoly felhőréteg borult a tóra, az út végre már-már síknak volt mondható, de az istennek nem került elő a csúcsot jelző tábla és Hütte. Nagyon úgy nézett ki, nem ússzuk meg a felhőbe bringázást, de azért 2600 méteren ez már egész más élmény volt, mint alacsonyabb szinten. Ráadásul ez durván sűrű felhő volt, már amúgyis vizesek voltunk, végre sík volt, éreztem, mindjárt itt a csúcs, km is lefogyott a kellőre, no meg a szint is már 2600 felett volt, ezért gyors sprintbe kezdtem, ami nagyon rossz döntésnek bizonyult. Ilyen magasan amúgyis ritkásabb a levegő, megfejelve egy kiadós nedves felhővel nem volt jó ötlet, levegőért kapkodtam rendesen. De hála az égnek 100 méteren belül elértük a csúcsot, gyorsan lecuccoltunk és irány megint egy forró teára. Induláskor lestük csak meg a hőmérőt, ami csak 6 fokot mutatott. A köztes időben jól megnéztük az étterem képeit, szuvenírjeit, fiúk vásároltak is lelkesen, nekem maradt a forró ital és a csomagolt két zsömle. Utána kezdtem jobban lenni, de muszáj volt picit átmelegedni, így maradtunk egy ideig. 
Ez alatt egy idősebb izraeli hölggyel váltottunk pár szót, illetve két ausztrál sráccal, akik közül az egyik meséli, hogy már megmászták a Mortirolot, Gaviat és a haver menni akar még a Stelviora. Fogta a fejét eközben, a haver meg csak mosolygott, ám mi is csak őrültként tekintettünk rá… :) Az időjárás miatt a Mortirolot elvetettük, már délután 3 felé járt, mire sikerült fentről elindulni és ekkor várt volna még ránk több mint 80 km egy barátságtalan heggyel. A vizes ruhák és a további esők miatt hazaindultunk papírkutyaként. A rossz minőségű aszfalton kevésbé volt élvezhető a gurulás, az eső se segített, így eleve meglepődéssel tapasztaltam, hogy valahol így is sikerült majd 50 km/h-t kihozni a bringából. Santa Caterina után alig valamivel az esőt mintha elvágták volna, csontszáraz aszfalt várt, 30 perc alatt a 6 fok esőből megérkeztünk a 15 fokos száraz időbe. Legalább hazáig megszáradt a külső réteg ruha. :) És a szokásos napi profil a GPS külön idióta indulásával, a mi startunk ~1300-on volt:
Utolsó napunkra csak szolid tekerést terveztünk Ádámmal, mert a szálláshoz kapott ajándék kupon a helyi wellnessbe meggyőző volt. 
Géza viszont nem bírt nyugodni, így ő bekebelezte aznap még a Mortirolot is. Ráadásul a legdurvább emelkedőn ment fel, és nem használta elől a kistányért a montin. :) Mi csak a völgyben fölénk magasodó hegyre másztunk egy 400 m szintet,majd kiélveztük Bormio Terme melegvizes jacuzzijait, miközben a környező hegyeket bámultuk. Kellemes levezetése volt a mászásoknak, és annak ellenére, hogy az idő rosszabbodni látszott a következő naptól, elfáradtunk a hegyektől, mégse akaródzott másnap hajnalban hazaindulni… 0 fokban és havazásban vettünk érzékeny búcsút az ablaküvegen át a Fenségtől, ahova még ilyen időben is kerekeztek felfelé a világ minden tájáról érkező bringások.
Akit pedig az úton készült fotók halmaza is érdekel, kattintson ide. Szállás és egyéb infokra szívesen felelek, ha tudok. :)
