Néhány hónapja vívódom azon, hogy legyen az olaszfórumon ,,régi arcok”-sorozat is vagy sem. Két napja láttam egy fényképen a mai Torricellit és – elolvasva az utóbbi években történteket – rögtön éreztem, hogy kell lennie egy ilyen sorozatnak is.

Torricelli története a foci hőskorszakban alaptörténet lehetett, mára azonban szerintem elképzelhetetlen. Egyik nap még asztalos a fiú, másnap pedig arra ébred, hogy a Juve játékosaként egyszer a San Siróban futkos, máskor pedig a Westfalen sárga-fekete emberfala előtt. Ez történt emberünkkel!

Trapattoni Juvéja barátságost játszott a Caratesevel, és lehetetlen volt – utólag már tudjuk – nem észrevenni a negyedosztályú csapat jobbhátvédének hihetetlen száguldásait. Eredmény: meghívás a Juve edzőtáborába, néhány barátságos meccs, aztán rögtön utána szerződés.

Alkudozás nem volt, Boniperti – az akkori erős ember – ráírt egy összeget a papírfecnire, Torricelli pedig rögtön aláírta azt. Ügynöke az ajtó előtt ácsorgott, miután nem engedték be a tárgyalásra. A fekete üstökű srácnak nagy szüksége volt a pénzre, mivel két hónappal előtte lopták el kocsiját, és azután nem volt miből újat vegyen. Olvastam, hogy ezért nem tudott elmenni egy veronai próbajátékra.

Az első idényben rögtön alapjátékos lett (30 meccsen szerepelt), utána Lippi érkezését megszenvedve még sokat loholt fekete-fehérben, majd döbbenet: a Fiorentina igazolta le. Játszott még az Espanyolban és Arezzóban is.

A firenzeieknél kezdte az edzősködést, majd a Pistoiese és a Figline győzi meg, hogy ott lehet bizonyítani. Utóbbi helyen dolgozott, mikor tragédia éri családját: a felesége meghal. Ő pedig akkor úgy dönt, hogy teljesen háttérbe vonul és gyermekeit – hárman vannak – neveli tovább. Idén mintha eldöntötte volna, hogy megpróbál visszatérni szakmájába – nem az asztalosokhoz, hogy félreértés ne essék.

Tegnap töltötte be a negyvenötödiket. Isten éltesse!