Hétvégenként két csapatért szorongok: a Chievóért és a Nápolyért. A Chievóban a fenntartható focit, a tisztaságot látom; a Napoliban pedig a több mint lelkes táborral rendelkező, De Laurentiis elnökkel tiszta lappal előre lépegető csapatot. És persze Maradona szerintem még mindig a futball Peléje. A veronaiaknál többször voltam, most végre sikerült a San Paolóba is eljutnom.
A jegyvétel igazi sikertörténet volt, ugyanis megkerültem az itthoni jeggyel kereskedő brigantikat (a Pegazus árszabása engem felháborított). Egy olasz barátomat kértem meg, hogy tegyen egy kísérletet a jegyvásárra. Elkérte hozzá személyes adatainkat, hogy pontosan beazonosítható legyek a jegyek átvételekor; nevünk rajta volt a bilétán és ellenőrizték a jegy átadásakor, illetve a stadionba belépéskor is – végül 18 euróba került (5500 forint).
Körülbelül szűk másfél órával a kezdés előtt voltunk kinn a Szent Pálban, de már akkor alakult a hangulat. 40-50 perccel a meccs előtt elkezdődött a danolászás is (majdnem 40 ezren voltak odakinn). Jó volt nekünk, mert jegyünk a Curva A-ba szólt, vagyis a magba. A sok azúrkék zászló mellett ott volt a szlovák zászló Hamsikért, illetve egy Heineken-lobogó is. Nem volt elsöprő a hangulat, de egy olyannak, aki nem járt komolyabb európai stadionokban, azt bizony lenyűgözte (Ugye Feri?).
A második félidőben viszont szárnyalt a tábor és az elején a Nápoly is – úgy igazán csak a kapuk mögötti részre kell ilyenkor gondolni. Kifejezetten jól focizott már az első 45 percben is a hazai csapat, de a másodikban jött két gól is. Hamsik góljánál persze, hogy robbant a stadion, Higuain 2-0-jánál pedig úgyszintén. Sokkal meglepőbb volt, hogy az Inter szépítése után nincs fordulat a táborban, megy tovább minden, mintha semmi nem történt volna. Sőt, a hajrában olyan éneklésbe csapott a Curva A, hogy a mellettem szurkoló srác megjegyezte egy haverjának: ,,Hallod, már 10-15 perc óta éneklünk!” És így volt, valami hihetetlen átéléssel énekelték a fiúk (minden huszadik, huszonötödik szurkoló volt lány) az új szurkolói slágert, de olyannyira, hogy végre a hosszú részen ülők is rázendítettek:
"È passato tanto tempo!/ Non ci lasceremo mai/ Siamo figli del Vesuvio! Forse un giorno esploderà/Una vita insieme a te Di domenica alle 3/ Non riesco a stare solo senza te/ Quando un giorno morirò/ Da lassù ti guarderò/ Quanti cori al funerale chiederò!"
Tükörfordítás. Sok idő elmúlt/ Nem hagyunk el soha/ A Vezúv gyermekei vagyunk! Talán egy nap kitör/ Egy élet együtt veled vasárnaponként 3-kor! Nem tudok egyedül lenni nélküled/ Amikor egy nap meghalok/ Fentről nézlek téged/ Mennyi dalt a temetésen kérek!
Ismertem a nápolyi indulók közül többet is, de csak az egyik hangzott el most.
Aztán 2-2 lett! A dalok alábbhagytak, panaszok hangoztak el, bosszúság is volt, de nem az a végtelen nagy. Mi sem voltunk boldogtalanok, megtudtuk milyen belülről, a hangulata miatt gyakran irigyelt San Paolo. És hogy milyen? Nagyon szép, nagyon klassz!