Este fél nyolc. A Royal Albert Hall nézőtéri fényei kialszanak csak a színpadot világítja meg néhány erősebb lámpa. Szemüveges, félénk ember sétál a pódiumra. Két karjával int és mozdulatainak engedelmeskedni kezd a  szimfonikus zenekar. Hegedűk, csellók, fuvolák, pattogó dobok kezdenek játékba...

Ő mégis azt mondja, számára a legszebb az emberi hang. És az a pillanatnyi, titkos, már-már intim csend, ami a zenét megelőzi.

Lehet benne valami. 1928-ban olyan erővel sír fel, hogy a trasteverei ház oldaláról megindul a terrakotta festék. Trombitás apja büszkén kiáltja: „Az én fiam! Ebből a gyerekből zenész lesz! Zenész!”   Már elemi iskolás korában is cipeli a kottát és a trombitát, meg persze a focilabdát. Mert a foci az éppen olyan komoly dolog, mint a zene. A háborút, éhséget elfelejtve rúgja a bőrt az osztálytársaival, köztük van Sergio Leone - sírig lesz barát a két Róma szurkoló. (kép)

Majd a Santa Cecília Konzervatórium következik, trombita szak, de a patinás akadémia falai között visszhangzó dallamok felébresztik, zeneszerzésre született. 20 éves sincs, máris alkalmazzák. A filmes karrier 1955-ben a Gli Sbandati hangszerelésével kezdődik. (A filmben Mario Girotti – akit Terence Hillként ismert meg a világ - is kapott kisebb szerepet.) A filmmel együtt érkezik a szerelem. Maria-t a testvérének köszönheti, a húga barátnője. Amikor a lány balesetet szenved, nem tágít az ágya mellől… Idén már a hatvanadik házassági évfordulójukat ünneplik.   

A következő évtizedben már ott áll a világsiker küszöbén. A gyerekkori jóbarát, Sergio Leone felkéri, hogy szerezzen zenét az „Egy maréknyi dollárért” c. filmhez.  Aztán egyik siker követi a másikat, olyan alkotások,  mint „A jó, a rossz és a csúf”, „Volt egyszer egy Vadnyugat” és sokáig lehetne sorolni. Annyira megbíznak egymásban, hogy Sergio Leone sokszor a zenéhez igazítja a jeleneteket.  Más rendezők is gyakran kopogtatnak nála. Többször dolgozik Bertoluccival, és szabad kezet ad neki a nehéz eset Pasolini.

A hatvanas-hetvenes évek az olasz mozi fénykora. A Cinecitta futószalagon termeli a jobbnál jobb filmeket, a stáblistán egyre többször tűnik fel a neve. Pedig nem keresi a ragyogást, a via Veneto hamis barátai helyett legtöbbször otthon, a családjával vacsorázik és komponál tovább.  Hírneve Hollywoodig ér, ám hiába hívják, ő Rómában érzi jól magát feleségével és négy gyermekével.

Megírja a ’78-as futball-világbajnokság himnuszát, bár az olaszok nem jutnak el a döntőig, a zene milliónyi ember fülébe bemászik és ott marad. A foci mellett rajong a sakkért, az Olaszországban élő magyar származású sakklegenda, Tatai István tanítja játszani.

Hangjegyeivel olyan filmeket színez, mint „A profi”, a „Volt egyszer egy Amerika”, „A misszió” vagy a „Cinema Paradiso”. Hullik rá a díjeső, megköszöni, biccent és folytatja a munkát. „Nem érdekelnek a díjak” – mondja.  

Táncol a műfajok között – megengedheti magának. Dolgozik a Pet Shop Boys-szal, a Metallicával és számtalan zenésszel még.  Foglalkoztatja a politika, nem tagadja, hogy PD-szimpatizáns. Katolikus családban nőtt fel, hívőnek vallja magát, de tele van kérdésekkel. Bizakodva mondja, ha van Isten, akkor talán zene is van odaát. Pap barátja felkérésére misét ír Ferenc pápa tiszteletére, bár a pápa nincs ott a bemutatón, éppen Putyinnal találkozik.  Körbevezényeli a világot, amerre jár teltház, taps és szeretet fogadja.

Idén februárban, 87 évesen csillagot kap Hollywoodban a „hírességek sétányán”. Hosszú kihagyás után ismét filmzenét ír, ezúttal Tarantinonak. Az „Aljas nyolcas” újra Oscar-jelölést hoz. Amikor a díjátadó gálán Quincy Jones kimondja a nevét, a Maestro fiába karolva, meghatódottan sétál a színpadra. Kisimítja a kezében tartott, apróra hajtogatott papírt, mond pár kedves köszönő szót, aztán az erkély felé pillant, és így zárja: Ezt a díjat feleségemnek, Marianak ajánlom. 

Az életmű már kerek, de bízzunk benne, tovább épül még.