Olasz fórum

Shaul Ladany, koncentrációs táborból, olimpiákon át, gyalog, egy életen át (olimpia, 1.)

2012. július 09. - mbemba

 

schiavon, lad.jpg,,Hetven órája Missouriban voltam, életem legnehezebb versenyére készültem. Most két lépésre vagyok Jordániától, háborúban, s egyetlen, amit igazán szeretnék, az aludni egy kicsit. Egy kövön fekszek, a táskám a párnám.”

Ezt egy kétszeres olimpikon (50 km-es gyaloglás, 1968, 1972) írja 1973-ban, aki túlélte Bergen Belsen poklát, izraeli olimpikonként a müncheni mészárlást, túl van már néhány tízezer kilométeren, már harcolt a Hatnapos háborúban. Ő Shaul Ladany (Ladány(i) Saul?). Egy olasz barátom (Andrea Schiavon) írt róla könyvet (olasz nyelven, Cinque cerchi e una stella, Öt karika, egy csillag). Magyarul alig-alig találtam információkat erről az elképesztő emberről, aki sportteljesítményekben mutatott hihetetlen akaratereje mellett mérnökként is komoly-komoly teljesítményre volt képes.

A könyv egy elképesztő ember története – tényleg felfoghatatlan tartást mutatott élete során, de ott van a majdnem 200 oldalas könyvben egy csomó hihetetlen kereszteződés (Eichmanntól Ariel Sharonig, Mark Spitztől Bikiláig, a második világháborútól az apartheid politikában fuldokló Dél-Afrikáig).

Ladany Belgrádban született, Újvidéken kisgyerek, majd 1941-ben Budapestre menekül a családjával. 1944-ben Kasztner-vonaton kerül Bergen-Belsenbe (nyolcéves ekkor), majd a borzalmak után visszamennek Tito Jugoszlávijába, de 48-ban egy ismét életveszélyes úton Izraelbe vándorolnak ki. A sporthoz ekkor még nincs gyakorlatilag semmi köze, de később, mikor már pár kilométert fut, meglát egy falon egy maratoni versenyre hívó papírt. Első három maratoni kísérlete bukás, de hogy feladja, feladhatja, az eszébe sem jut. Végül csak sikerül, de inkább gyalogló lesz belőle. Közben mérnöknek tanul, előbb Izraelben, majd az USA-ban. Számtalan tudományos publikációja van, találmánya, … de első a sport. Akkor is, amikor az egyeteme döntés elé akarta állítani.

Mikor a 68-as mexikói olimpiára beválogatják az izraeli csapatba, egy álma válik valóra, még akkor is, ha még a kijutás is már-már hadművelet. Amerikában tanulnak feleségével, igen takarékosan élnek az ösztöndíjakból. Bő hétbe kerül míg kijárja a mexikói vízumot, konzulátuson kuncsorog, leveleket ír. Az izraeli csapat szervezői kis túlzással inkább ellene dolgoznak: felesége a segítője, aki próbál frissitőket vinni az 50 kilométeres pálya mentén (nem mindig sikerült, volt, hogy később ért a megbeszélt helyhez). A felső, amiben fut egy maga által vásárolt ruhadarab, amelyre maga írja rá, hogy Izrael, az írás az izzadtságtól becsületesen elmosódik, egy nagy folt lesz belőle.

Akaraterejével ezer és ezer kilométeren teszi túl magát. Nem túlzás! 71 éves születésnapját egy 71 kilométeres gyaloglással akarta ünnepelni. 75 lett belőle, de azt csak később tudta meg.

Lenyűgöző akarat, kötelességtudat jellemzi ezt az embert. 1967-ben megtudja, hogy országát megtámadták: ,,Senki nem hív szolgálatba, de én elindulok. Az összes izraeli járatot törölték, de tudom – mivel korábban dolgoztam a JFK-reptéren –, hogy néhány óra múlva indul egy árúszállító … Ha nem mennék, nem tudnék többé tükörbe nézni. Hívom feleségemet, hogy figyelmeztessem; nem kell győzködnöm, hogy helyesen cselekszem. Megkérem, hogy vegyen egy zsákot, barna, szürke ruhákat, konzerveket, én pedig bemegyek egy sport-vadász üzletbe, veszek egy félautomata fegyvert, pár töltényt és egy kést. Veszek egy pár gázmaszkot is: egyet nekem, másikat édesanyámnak. Tudom, hogy az egyiptomiak bevetették a gázt a jemeni királypártiak ellen.”

A frontvonalban harcolt. Aztán odapörkölt ő, majd odapörköltek neki is. Végtelenül kedves, ahogy leírják, hogy menekülve élete leggyorsabb százméterét futotta.

Nem tudta semmi megállítani ezt a csodálatos embert! Immár idősen rákot fedeztek fel nála, kemoterápiákat kapott, meggyógyult, folytatta a futást, a gyaloglást, nem tudta megállítani a világháború után két izraeli háború sem, a sikertelenségek sem, a betegség sem, a bürokrácia sem,… egyszer egy rendőrnek mégis sikerült. Egy kaliforniai reptéren az ígért autós segítség nem volt ott, ő látva a megoldandó helyzetet úgy gondolta, hogy letéve a csomagokat a megőrzőben az autópályán teszi meg a több mint tíz kilométeres távot.  A rendőr feltartóztatta, egy egészen valószínűtlen párbeszéd következett – emberünk azt gondolta, hogy egy hippivel van dolga –, majd egy csendes fuvar be a városba, miután Ladany megmutatta a Columbia egyetem belépőjét.

Ladany Saul a vele történt tragédiákat megpróbálta feldolgozni, s úgy tűnik sikerült. ,,1995-ben, mikor a tábor (Bergen-Belsen) felszabadulását ünnepelték, én egy kis kiállítást szerveztem az egyetemen különféle tárgyakból, emlékekből. Nagyon tiszta emlékeim vannak, a hosszú-hosszú órás állásokról, a hidegre, a nácikra, akik üvöltve számoltak minket, majd újraszámoltak, mind emlékszek. Emlékszek egy őr arcára… Mi, gyerekek Popeye-nek hívtuk. Jól emlékszek, de éjjel nyugodtan alszok: nincsenek rémálmaim, senki nem üldöz.”

Isten éltesse egészségben, Ladany úr!

A bejegyzés trackback címe:

https://olaszforum.blog.hu/api/trackback/id/tr824636954

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.