A minap olvastam a hírt, hogy a derék Bonipertit Rómába hívták, hogy legyen ott az Olimpico születésnapján. Mivel ott volt ő az avatáskor is.
a jegy a magyarfutball.hu -ról
Először az jutott eszembe, hogy mi mindent meg lehet ünnepelni: emlékszem, mikor szicíliai haverommal azon röhögtünk, hogy errefelé bevásárlóközpontok is megünneplik születésnapjukat. De nagy buli is volt, te mammut, te!
Aztán ott kóválygott egy ideig a fejemben Grobelaar, szegény Conti, meg Graziani, aztán Ravanelli. Meg Baggio 90-es cselsorozata a csehszlovákok ellen. Na és Di Canio és Totti, ugyí…
Ekkor kapcsoltam, hogy Puskásék ellen avatták azt a stadiont. Hogy Grosicsék nyertek 3-0-ra, s ez szépen felforgatta az olasz focit. Nem túlzás állítani ezt. Íme : ,,1953. május 17-én ünnepre készült az olasz futballszerető nagyközönség, nevezetesen a Stadio Olimpico átadására. Meg is telt a 80 ezres stadion, az Aranycsapat – merthogy őket hívták az ünnepségre – azonban megmutatta, hogy miért tartották a világ legjobbjának őket. Ennek megfelelően Puskás és társai lemosták a pályáról a hazaiakat. A vereség megrázta az olasz labdarúgást. A talján közvélemény ugyanis úgy könyvelte el a kudarcot, hogy a tejben, vajban fürdő csillagok, megbuktak a más körülmények között (eufemizmus a javából!) között élő magyaroktól. Olyannyira nagy hatású volt a vereség, hogy a politika is beavatkozott a történésekbe – talán azért is, mert a választások előtt volt Itália. Giulio Andreotti volt az előmozdítója a változásoknak. Az állam egy-kettőre lépett, és megvonta az engedélyeket, illetve nem adott ki tartózkodási engedélyt külföldi labdarúgónak. Kivételt jelentettek az idegenben született olasz szülők gyermekei. Persze a szigorú rendeletek évről évre szelídültek. Az állam egyértelműen beavatkozott a szövetség életébe. Az egyesületek és a szövetség között is megromlott a viszony, és odáig fajult a helyzet, hogy olasz edző nem vállalta a válogatott irányítását. A szövetség egy magyar tréner nevét húzta ki a tarsolyból, Czeizler Lajos személyében…” (Zágoni Zsolt, alias mbemba: Foci olasz módra)
Puskás és Boniperti kézfogása az Olimpico avatása előtt
Magyar szempontból azért volt ez egy ritka nagy győzelem, mert 1925-től nem sikerült elcsípni az akkor már kétszeres világbajnokot. A Helsinkiben nyert 90 percet az olaszok nem vették komolyan (joggal!), mert mi lényegében az Aranycsapattal álltunk ki, ők pedig mindenfelé éretlen fiatalemberrel.
1953. május 17-én viszont a 80 ezer római előtt Sentimenti IV, Govannini, Grosso, Cervato, Bortoletto, Venturi, Boniperti (Vivolo 46.), Pandolfini, Galli, Amadei, Cervellati tizenegy próbálkozott. Igen, vannak itt jó nevek, de egyértelmű, hogy nem volt a csúcson az olasz válogatott. Buktak is szépen 54-ben. A magyar csapat viszont először játszott a zseniális formációban: Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás és Czibor.
A gólokon Puskás (63., 70.) és Hidegkuti (40.) osztozott. Utóbbi állította, hogy: ,,A római győzelem után Európa legjobbjának kiáltottak ki bennünket. Szerintem a sikernek az volt a fő oka, hogy a csapatban hat-hét kiforrott tudású klasszis – az akkori világsajtó szerint világklasszis játszott.” (Dénes-Hegyi-Lakat: Válogatott gyűjtemény)
Az imént idézett könyvből tudni azt is, hogy Stadio dei Centomila volt az új létesítmény neve. Az olimpiai pályázatot eleve csak 1955-ben adták be az olaszok. Érdekes adalék az is, hogy a vasárnapi meccs előtti szombaton a magyar játékosok az Unità szerkesztőségét látogatták meg. A lap főszerkesztője az Olasz Kommunista Párt volt,… de hagyjuk is, ez egy másik történet. Kevésbé izgalmas, kevésbé szép.
