Nehéz Nápolyról röviden beszélni, mert rengeteg oldala van. Négy napom volt, hogy valamennyire megismerjem a várost – igaz, hogy előzőleg sokat olvastam róla, nem csak útikönyvekből.
Egy példa rögtön a szervezetlenségre az eszelős szétszórtságra. Megérkezés után rögtön megvettük az artecard nevű kártyát, ami az ingyenes utazást szolgálja és a múzeumokba való bejárást (a mienk háromnapos volt és 21 euróba került). Nagyon jó ötlet, hasznos, de korántsem működik tökéletesen: a múzeumok közül több is csak kedvezményt ad, a közlekedéskor pedig gyakorlatilag nem volt olyan jegynyelő, amelyik zöldet mutatott volna. De persze a helyi bkv-s mindig engedett tovább. Mindennek a teteje az volt, mikor a reptérre a visszaútkor az információs pultnál kijelentették, hogy nem érvényes ez a bérlet, tehát jó lenne jegyet venni, amit a negyedik (NE-GYE-DIK!) javasolt helyen sikerült megszerezni. Hogy mit csinál ilyen helyzetben az olaszul nem tudó, az komoly kérdés.
Rájöttem, hogy kicsinyes vagyok! Ebben a városban mégiscsak van fontosabb ügy, mint a közlekedés. Vannak itt eszelősen szép paloták, terek, harmóniák, mellettük pedig olyan gagyihegyek, rosszízlés és barbárság, hogy csak na. Láttam olyan valamikori szökőkutat, ahol a díszítő négy oroszlán le volt fejezve; olyan múzeumudvart, ahol a szemét és a parkírozó mögött-között alighanem római kori leletek senyvedtek egymáson.
Hogy az emberek között vannak ilyenek is, olyanok is, azt tudjuk, de itt... A ruha mindenhatóságában például, itt az emberek abszolút többsége kategorikusan és kritikátlanul hisz. Itt biztos, hogy a fizetés nem a napi betevőre és gyógyszerre megy el. Jóindulatúk és arroganciájuk megintcsak végtelen: volt, hogy autóba ültettek és derűsen elrepítettek a kedvenc vendéglőjükbe és volt, hogy megsértődtek egy aprócska kérésen (a jegyet áruló buszsofőr megsértődött egy jegyem érvényességére vonatkozó kérdéstől).
Hogy Nápolyban lehet meséset enni, abban biztos voltam és így is lett! Egy aprócska vendéglőbe vezetett az előző bekezdésben idézett emberünk. Búcsúesténken visszatértünk ide, merthogy az első alkalommal megvacsorázott sült halacskáim hét nyelven beszéltek, mint a másik oldalon elfogyasztott polipdarabok. A később itt látott és elpusztított sorrentói gnocchi, valamint a nápolyi édességspecialitásként ismert babà szintén nagyszerű emlék. Ugyanakkor az ételeket illetően is volt negatív tapasztalat, ráadásul egy pizza kapcsán. Az éhség és nem a türelmes válogatás vezetett be egy kikötő közeli étterembe, ahol egyikünk pizzája szerintem az itthoni középkategóriát sem érte el: a tészta súlyát még öt-hat óra múlva is érezni lehetett, a ráhelyezett hús íztelen volt, a sajt úgyszintén. Tiszta szerencse, hogy a paradicsom igen ízes volt.
És még egy megállapítás: a görögök, a rómaiak, a spanyolok hihetetlen kulturális örökséget hagytak itt maguk után; most az biztos, hogy majdnem négy nap alatt egyetlen könyvesboltot és egy könyves pultot láttunk Nápolyban.
Ugyanakkor a Nápolyi-öböl, a várak, a finomságválaszték, a Vezúv látványa, az operából és operettekből előbújt emberek különlegessége, a hihetetlen kék, a turistaként még élvezhető káosz miatt is Nápolyt látni majdnem kötelező!
A város alatti világ egy részéről, a Nápoly-Interről, a Vezúvról, Európa állítólag legszebb metróállomásáról, alighanem még lesz itt poszt a napokban!