Olasz fórum

Szenvedélyem, megnyugvásom, olasz focim!

2018. november 27. - mbemba

A http://riotingfootball.info/ szerkesztője megkért, hogy írjam le egy vendégposztban hogyan is lettem én olasz szurker. Egy-két óra alatt sikerült leírnom az élményt, annak esetleges okait, jelenségeit, utóérzéseit. A rajongás lecsengését, átalakulását, a megnyugvást.

Hajrá olaszok! Hajrá magyarok! Hajrá olasz foci! Hajrá élet!

Ha nem kattintanál a http://riotingfootball.info/-ra, akkor itt a szöveg:

,,1982-ben a világbajnokságon volt egy német-francia meccs, ahol a német kapus olyan bunkón viselkedett egy gyalázatos – fogakat törő – tette után, hogy az elviselhetetlen volt. A bíró nem torolta meg az undormányt és így a jobbik csapat, a francia, elvérzett Rummeniggeék ellen.

Aztán jött a katarzis! A döntőben ugyanis Paolo Rossi, Altobelli, Conti, Collovati, Tardelli, Zoff, Cabrini, Scirea, Orialli, Gentile (fejből egyből ennyi jön!) igazságot szolgáltattak. Nem túlzás ilyet állítani, mondjuk ki megint: Igazságot szolgáltattak!

Gyerekként nagyon sokat fociztunk a tömbház előtt és mögött, ahol folyton üvöltözgettem, hogy: ROSSI! CONTI! ROSSI, CONTI, ROSSI, CONTI! és valamiért (nem volt ott a ’82-es vébén) azt is, hogy: BETTEGA! Egyszerűen jól hangzott. Érv az is, hogy akkor és ott, vagyis Erdélyben sokat néztük Buldózert a moziban, a tévében pedig az emlékeim szerint bánatos szemű Marco Polót, folytatásban. Olaszul beszélt ilyenkor a tévé és a fülembe mászott az olasz nyelv zenéje.

A tömbház melletti, mögötti és közötti focik (igen, voltak tömbházak közötti ütközetek is!), az iskolaiak is jól mentek és elhívtak focizni az IMASA-ba a kölyökcsapatba („pulcsíni”, mondja az olasz). Edzésen nem kiabáltunk neveket, ellenben próbáltunk meccseket nézni, azért is, hogy tanuljunk. Ritkán sikerült – tombolt a kommunizmus -, viszont csak jöttek a hírek a Milánról, a Nápolyról. Ott volt a Steaua-Milan BEK-döntő, illetve az a tökéletes védelem Maldinivel, Baresivel. Tökély volt az a csapat, az az összmunka, a nápolyi Maradona pedig több, mint tökély!

Érdekes, hogy elsőként ez a két név (Maldini és Baresi) jutott eszembe. És itt is vagyok a legnagyobb gondomnál, legnagyobb ellentmondásnál: szerettem a jó focit, a látványos focit, persze! De hát ezek az akkori srácok és a sokkal későbbiek is kénytelen-kelletlen védekező focit játszottak, néha pedig eszelősen taktikusat (tiki-taka helyett: taki-tika), betegesen taktikusat. Nagyon-nagyon megértettem azokat az embereket, akik nem szerették az olasz válogatottat.

De az én foci-sorsom már eldőlt! Nem tudtak annyit védekezni, taktikázni, mérlegelni, ellenfelet akadályozni, színészkedni, hogy ne legyek oda értük. A védekezés művészei, terroristái mellett olyan zsenik is voltak, akikbe nem lehetett nem beleszeretni: Baggio – Del Pieróba néha –, Signori, Ravanelli, Totti… Igen, Totti! A hollandok ellen Hollandiában pöccintett tizenegyese olyan mestermű, olyan hatású, hogy ha a villamoson eszünkbe jut, akkor kényszerünk lehet, hogy a szemben ülőnek elmeséljük. De Inzaghi folyamatos feszültsége, dörgése, villámlása a leshatáron szintén olyan dolog, ami felidézhető évek távlatából is. Mint Tardelli gólöröme a 82-es döntőn.

tard.jpg

A soccernostalgia.blogspot.com fotóján az őrjöngő Tardelli nyomában Gentile tombol. Öltönyben feltűnik a segédedző Cesare Maldini is.

És akkor jött a hosszú évek, gyakran szenvedős, sokszor kényszeres szurkolás jutalma. Mit jutalma? Édeskevés ide ez a szó! Koronája! Arany-gyémánt-azúr-koronája!

Örök hála Lippinek azért az éjszakáért 2006 július közepén, amelyiket barátokkal, finom olasz borokkal és carbonarával együtt töltöttem, ünnepelve Gattuso, Grosso, Pirlo és az igazán évezredes bunkó (csakis a pályán!) Materazzi aranyát. Négyig-ötig ünnep, azután munka és derűs hétköznap, hétköznapok.

Utána valami elszállt. Belőlem legalábbis biztosan. Éreztem ezt, mikor írtam egy könyvecskét – olaszokkal kapcsolatos focis – élményeimről, kicsit összefoglalva az ezen a piazzán szerzett tudásom.

Okát, a szenvedély odébbállásának – úgy egész biztosan – nem tudtam. Talán az történt, hogy mindaz a szeretet, ami az olasz foci iránt volt, úgy egyetemesen, az a Chievo csapata, a klub mögé állt be. Innen a távolból, néha Újpestről, most épp Ferencvárosból a Serie A-ban tartom őket (egyelőre), amikor kiestek, akkor azonnal visszajuttattam őket. Van olyan, hogy kislányommal sétálok – neki rögtön valami nagyon megnézendőt mutatok –, de rá kell néznem a telefonomra, az élő eredményre, előfordul, hogy az erdőben azért szidom a szolgáltatót, hogy miért nem lehet megtudni pont ott a bolognai kiszállás végeredményét; szidni tudom olasz sorstársam, hogy miért áll negatívan csapatához, hogy miért nem veszi észre, hogy a világ csodája zajlik ott Veronában. Majdnem húsz éve, folyton.

Két-három hete viszont azon vettem észre magam, hogy újra szorítok a tévé előtt az azúrkékekért, izgulok, feszengek és berúgatom a gólt a 90. percben (lengyel-olasz 0-1), de nem üvölthetek, mert Zsuzsika alszik.

Jól van ez így! Hál’Istennek mindenért!

Könyvajánló: https://nst.blog.hu/2008/01/24/konyvajanlo_14 

Üzletben már nem kapható, de a szerzőtől beszerezhető: 20-4627315, zsoit@freemail.hu

Minimális személyes – Rioting Football admin – megjegyzés: alapvetően nem olasz drukker vagyok, de ez a könyv fantasztikus, egy lelkes olasz szurkoló hitvallása, nagyon sok személyes anyaggal, pl. interjú Maradona hentesével Claudio Gentilével. A könyv egyik első olvasója voltam és azt vallom, amit a szerző: „Remélem, a könyv szólhat mindenkihez, aki 2006 nyarán a squadra azzurának szurkolt, de azokhoz is, akik akkor nem repestek az örömtől!”"

A bejegyzés trackback címe:

https://olaszforum.blog.hu/api/trackback/id/tr4514397242

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.