Olasz fórum

Chaplint bemutatták Carusónak!

2019. szeptember 06. - mbemba

Charlie Chaplin Életem című könyvében félelmetesen jól mesélve emlékszik remek történetekre. Az Aranyláz, A kölyök, A diktátor és számtalan más filmremek alkotója és színésze (1889-1977) itt arra emlékszik vissza, amikor Carusóval (1879-1921) találkozott.

Aznap délután a Metropoitan Opera környékén csavarogtam, és beleütköztem Maurice Guestbe, David Belasco vejébe. Maurice-t még Los Angelesből ismertem. Jegyüzérként kezdte, az első New York-i tartózkodásom idején ugyancsak virágzó foglalkozás volt. Maurice színházi vállalkozóként szédületes karriert futott be… Szlávos, sápadt arcával, hosszúkás szemével, vastag ajkú szájával úgy festett, mint egy rosszabb kiadású Oscar Wilde. Indulatosan beszélt, az ember valósággal érezte, hogy le akarja terrorizálni.

  • Hol a pokolban mászkáltál mostanáig? – és mielőtt válaszolhattam volna: - A francba is, miért nem hívtál fel eddig?

Mondtam neki, hogy éppen sétálgatok.

  • Mi a fene! Miért sétálsz te egyedül? Hová mész?
  • Sehova – válaszoltam alázatosan. – Egy csepp friss levegőt szippantanék.
  • Gyere! – mondta, arrafelé fordított, amerre ő ment, és úgy belém karolt, hogy hiába is próbálkoztam volna a szökéssel. – Bemutatlak a jobb embereknek, akikkel össze kell járnod!
  • Hova megyünk? – kérdeztem félénken.
  • Bemutatlak a barátomnak, Carusónak – hangzott a válasz. Hiába tiltakoztam.
  • A Carmen-t adják ma Carusóval és Geraldine Farrarral.
  • De én…
  • Krisztus szerelmére, be ne gyulladj! Caruso remek fickó, egyszerű és emberi, mint te. Odalesz, ha megismerhet, majd lerajzol, meg minden.

A függöny lement, és Guest végighurcolt a székek között a színpad mögé vezető oldalsó bejárathoz. Bebugyolált cipőben emberek tologatták a díszleteket; folyton útban voltam. Minden, mint egy zavaros álomban. A zűrzavar fölé magas, karcsú, ünnepélyes és szigorú, hegyes szakállú férfiú tornyosodott, aki olyan szemmel méregetett a magasból, mint egy véreb.

  • Hogy van az én kitűnő Signor Gatti-Casazza barátom?- kérdezte Maurice Guest, kezét nyújtva.

Gatti-Casazza megrázta, lekicsinylő kézmozdulatot tett és morgott valamit. Guest hozzám fordult.

  • Igazad van, nem a Carmen megy, hanem a Rigoletto. Geraldine Farrar az utolsó pillanatban telefonált, megfázott. Ez Charlie Chaplin – folytatta Guest. – Körbeviszem itt, és megismertetném Carusóval, talán jobb kedvre hangolja. Jöjjön velünk. – De Gatti-Casazza csak rázta a fejét gyászosan.
  • Hol az öltözője?

Ösztönöm azt súgta, ne bolygassuk most Carusót, meg is mondtam ezt Guestnek.

  • Ne butáskodj – válaszolta.

A folyosón eltapogatóztunk Caruso öltözőjéig.

Ide figyelj – szólalt meg Guest –, engem már várnak, már rohannom is kell.

  • Csak nem mész el? – kérdeztem gyorsan.
  • Minden rendben lesz!

Még  mielőtt válaszolhattam volna, már el is tűnt, és otthagyott a vaksötétben. Az ügyelő gyufát gyújtott. – Itt is vagyunk – mondta és halkan kopogtatott az ajtón. Bentről robbanásszerű olasz szózuhatag harsant.

Az én barátom olaszul válaszolt, és a mondókája végén Charlie Chaplint említette. Újabb robbanás dörrent az öltözőből.

  • Hallgasson ide – suttogtam –, majd máskor.
  • Nem, nem – tiltakozott az ügyelő; megbízták valamivel, hát a végére akart járni. Az ajtó résnyire kinyílt, és az öltöztető kikémlelt a sötétbe. Az én barátom sértett hangon magyarázta, hogy ki is vagyok.
  • Ó – mondta az öltöztető. és újra becsukta az ajtót, de kisvártatva ismét kinyitotta:
  • Tessék befáradni!

Ez a kis győzelem lelkesedést öntött barátomba. Beléptünk. Caruso háttal felénk ült az öltözőasztalnál, és a bajuszát nyírta.

  • Ó, signor – szólt vidáman a barátom. – Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy bemutathatom önnek a film Carusóját, Mr. Charlie Chaplint.

Caruso bólintott egyet a tükörbe, és tovább nyirbálta a bajuszát.

Később feltápászkodott, övét csatolta, és közben végigmért:

  • Nagy sikere van, mi? Rengeteg pénzt keres.
  • Igen – mosolyogtam.
  • Maga nagyon boldog ember lehet.
  • Igen, valóban – pillantottam az ügyelőre.
  • Nahát – mondta Caruso vidáman, jelezve, hogy ideje elköszönni.

Felálltam, és Carusóra mosolyogtam.

  • Nem szeretném elmulasztani a torreádor jelenetet.
  • Az a Carmen, ez pedig a Rigoletto – közölte, és megrázta a kezemet.
  • Ja, persze, hogyne, hogyne! Haha!

Charlie Chaplin: Életem, Európa Könyvkiadó, 2008, 189-191 oldal.

A bejegyzés trackback címe:

https://olaszforum.blog.hu/api/trackback/id/tr7515045482

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.