A világháború utolsó hónapjaiban a jugoszláv hadsereg megpróbálta minél nyugatabbra küzdeni magát. Végül, itt ezen a frontvonalon, egészen Triesztig jutottak. Churchill közbenjárásával sikerült elérni, 1945. június 9-én, hogy a jugoszláv népi felszabadítók hagyják el Trieszt városát, és hogy ilyen módon a szövetségesek vegyék át a várost. A rendezés útján egy következő lépés volt, amikor 1947-ben az ENSZ védnöksége alá vonták Triesztet, felosztva A és B zónára. Utóbbi zóna a jugoszlávoké lett, és gyakorlatilag a várost övező hegyekig ért. 1954-ben, a nevezetes napon ez a határ még enyhén a város felé tolódott, néhány kis falvat még bekebelezett.

 

Ezzel a döntéssel tehát Trieszt Olaszország része lett, ismét. A korábban gazdag kikötőváros azonban nem számíthatott a háttérországára, fontos útvonalakról le kellett mondania, ami gazdasági erejét alaposan visszavetette.

 

Merthogy mikor számíthatott a hinterlandra, akkor igenis Európa egyik nagyvárosa volt. Volt, hogy nem számíthatott semmire és senkire, mert Velence közelsége a város lehetőségeit eleve meghatározta. Aztán a velenceiek uralmát követte az osztrák. 1719-ben vámszabad terület lett, ami a kereskedelem előtt nyitott nagy lehetőséget, Bécs pedig rengeteg pénzt fektetett a kikötővárosba. Mária Terézia idején Európa legjelentősebb kikötőinek egyike lett.

 

Napóleon is tisztában volt a város súlyával, hiszen háromszor is elfoglalta azt. A XIX. század azonban, a kontinensnek ezen a részén is, a Habsburgokról szólt. Jelentős lépést jelentett a város életében az 1857-ben avatott Bécs-Trieszt vasútvonal.

 

Az 1910-es népszámlálás szerint a városlakók, anyanyelvük szerint, a következő arányok szerint oszlottak meg: 119 ezer olasz, 57 ezer szlovén, 12 ezer német, 2500 horvát vagy szerb. A népszámlálásnak valamilyen furmánya miatt, egyeseket nem kérdeztek anyanyelvükről, így a magyarokat sem. Az olasz Wikipédia szerint, ekkor 3773 magyar lakta a várost.

 

Ennek a kornak a jellemzésekor emlegetik a mondást: ,,Triesztben németet beszél a nemes, olaszt a nép, szlovént a paraszt!”

 

Ezt a kort örökíti meg Szerb Antal is a kattintás alatt.

 

Az első világháborúban nagyon komoly harcok dúltak a városért. Az olasz csapatok tizenegyszer próbálták bevenni Triesztet, de a siker sokáig nem volt sehol. Ekkor született egy kuplékon nevelkedett agyból a következő pár sor: ,,Il general Cadorna/ ha scritto alla regina/Se vuoi vedere Trieste/guardala in cartolina.” (Cadorna tábornok írt a királynőnek, ha látni akarod Triesztet nézz egy képeslapot!)

 

Az első világégés után Olaszország magának követelte az olyan területeket, ahol itáliai kultúrához tartozó népek laktak, azonban akkor nem tartoztak hozzá. 1920-tól Olaszország része lett Trieszt is, azonban Gorizia tartománya nélkül, ami a már emlegetett háttérország fontos területe.

 

Az olasz hatóságok erős és erőszakos központosításba kezdtek, ami azzal is járt, hogy a helyi nemzeti közösségeket több alapvető jogától is megfosztották. Például: a szlovén szervezeteket feloszlatták, a szlovén nyelv használatát betiltották – a templomokban is –, a szláv eredetű neveket olaszosították (egy példa erre: Branko Zizek világhírű úszó Franco Zizechi lett). A 30-as években történt szlovén antifasiszták kivégzése, szintén, pontosan jelzi a kor kíméletlenségét. A legismertebb példa négy szlovén antifasiszta kivégzése 1930 szeptemberében. Ők a bazovicai (olaszul Bassovizza) hősök.

 

A második világháború alatt a jugoszláv partizánok igen aktívak és hatékonyak voltak a náci-fasiszta hatalom ellenében. A németek nagyon hosszú ideig kitartottak, egyebek között, azért is, mert céljuk volt, hogy a fegyvereket ne a jugoszlávok, hanem a szövetségesek előtt tegyék le. Végül, május 2-án, az új-zélandi páncélosoknak adták meg magukat.

 

A háború utáni hetekben, hónapokban is még az erőszak volt az úr több helyen is. Népességcserék is történtek: mintegy 200-350 ezer olasz volt kénytelen elhagyni Itálián kívül eső szülőföldjét, közülük körülbelül 30-70 ezer talált otthonra Triesztben. Tito, csapataival nem csak az olaszokkal számolt le, hanem szlovén, horvát politikai ellenfeleivel is – több ezer ember halt meg kezeikben. A történelemkönyvek szerint május 1 és június 12. között volt jugoszláv uralom alatt a város. A szlovén lakosság nagy része, érthető okok miatt, felszabadítóként üdvözölte a bevonulókat.

 

Az Olaszországhoz csatolás kérdéses volt. Például 1953 októberében igen éles volt a helyzet. Akkor ugyanis, híre kelt, hogy a szövetségesek Triesztet Olaszországnak szánják, mire Tito azonnal válaszlépést indított és bejelentette, hogy amennyiben az olasz csapatok beteszik a lábukat a zónába, akkor csapatai azon nyomban a helyszínen teremnek. És ne feledjük ez az a periódus, amikor Tito távolódását Moszkvától nagyon sokra tartották a nyugati hatalmak és nyilván ezért kedvében is jártak, amikor csak tehették.

 

Az első bekezdésekben található az Olaszországhoz történő visszatérés rövid története.

 

1954. november 4-én a városba látogatott Luigi Einaudi, a köztársaság elnöke is. 1970 novemberében a felek aláírták a véglegesnek mondott-gondolt határokat és a kormányok vállalásokat tettek a határaikon belül élő összes nemzetiség jogairól.

 

2004-ben Szlovénia belépett az Unióba, 2008-ben pedig a schengeni országok közé, ami a városnak is új lehetőségeket jelent.