A remekül csengő kifejezés meghonosodott itthon, de a paparazzo átírásával még mbemba nem találkozott. Hogy ez jó, vagy sem, nem tudom. A szó története viszont elég jó: Fellini a La dolce vitát (1959) forgatta, és azon törte a fejét, mi legyen a neve az egyik filmben szereplő, mindenhol sürgő-forgó fotósnak.

 

 

A szó történetét, ettől a ponttól kezdve, többféleképpen magyarázzák; ezúttal nem az önkényes sztorizás miatt, hanem mert Fellini maga is több magyarázatot adott rá: egyik szerint, a stábbal dolgozó, egyik villanyszerelőnek volt a neve; másik szerint, egy régi osztálytársát hívták így.

 

Sokak véleménye, hogy a legvalószínűbb történet az, hogy a film körül dolgozó Ennio Flaiano, forgatókönyvíró, íróember mellett volt egy könyv, nevezetesen, Margherita Guidacci fordítása Sulla riva dell’Ionio címmel, mely könyvnek az egyik szereplője volt az ,,első” Paparazzo. Fellini igényeinek – legyen a fotóriporter neve, olyan, hogy önmagában is lehessen asszociálni a mesterségre – megfelelt a név és így lett, előbb az egyik fotós neve, majd a többieké is. A név pedig terjedt Rómában, a mindenhol megforduló Flaianónak hála, majd mikor a film is befutott, akkor az egész világon.

 

Mint említettük a Guidacci-féle könyv egy fordítás volt. Az angolul íródott eredeti címe: By the Ionian Sea. Ebben a könyvben, a szerző, egy bizonyos George Gissing (1857-1903) olaszországi utazásának bemutatása kapcsán boncolgatja, azokat az élményeket is, amelyek Catanzaróban érték Coriolano Paparazzo szállodájában, aki azzal vétette észre magát, hogy egy kisebb plakáton, arra figyelmeztette vendégeit, hogy amennyiben nem muszáj, akkor ne menjenek máshová enni, hiszen arra ott van az ő étterme.