De nem úgy, mint máskor – és nem is, a nem is tudom milyen krízis miatt –, hanem azért, mert az abruzzói földrengésben károsultaknak szeretnének pénzt félretenni: ezért nem 90 percet tartott a parádé, hanem 80-at és a tavalyi 7200 helyett most 6400-an masíroztak. Akit érdekelt így is meg tudta bámulni az egyenruhás sereget. Meg 209 kutya és macska ló is felvonult. Avanti soldati, carabinieri, granatieri! Avanti tutti! – lehetett kiabálni. Közben pedig Giorgio Napolitano, köztársasági elnök (Presidente della Repubblica) – tudják, aki a Giro aranyát átadta – kitüntetett – nem csak jelenlétével. Berlusconi is ott volt: ünnepelték, szidták, a Milan-szurkolók könyörögtek, hogy nehogy túladjon Kakán, a fő aranylábún (óriási képekért ide kell kattinatni).

 

De hogy mire fel a pompa? Nemzeti ünnep van: a köztársaság kikiáltását, a köztársasági államforma megválasztását ünneplik! Ugyanis, ha 1946. június 2-án az olaszok úgy döntenek, akkor ma királyság lenne a félszigeten (Így is az van:)!

 

A háború után egy évvel úgy érezték az ország vezetői, hogy meg kell kérdezni az embereket (a nők először szavazhattak!), hogy mit szeretnének: királyságot vagy köztársaságot? A király, úgymond, kéznél volt, de persze a politikusok is elemükben volt. Utóbbiak becsületére váljék, hogy a kérdést feltették! A szavazati arány 12 672 767 kontra 10 688 905 lett a köztársaság javára, 89,1 százalékos részvétel mellett. Vagy mégsem? Ami a legnagyobb zűrt okozta az a kétmillió érvénytelen és érvénytelennek mondott szavazat volt. Június 18-ra módosítottak a számokon, de a lényegen már nem: 12 717 923-an szavaztak a köztársaságra, 10 719 136-an a királyságra (így is maradt 1 509 000 érvénytelen szavazat), melynek királya nem sokat trónolt. II. Umberto 1946. május 9-én ült trónra, aztán ellátogatott szerényen néhány északi városba, ahol tapsot is kapott, meg némi füttyöt is. Összességében, a könyvek szerint, békében zajlott a szavazás és utána sem volt különösen nagy felfordulás, a király könnyen belenyugodott, a köztársaságpártiak pedig örültek a sikernek – a pártok abszolút többsége a Respublika mellett volt –, szóval mindenhol többé-kevésbé simán ment a szavazás, leszámítva Nápolyt.

 

Nápolyban jól megdobálták kövekkel a kommunista párt helyi központját, barikádokat állítottak, csatáztak – hét halott és több száz sebesült volt ennek az eredménye. Nápolyban – pontosabban a Nápoly-Caserta körzetben – a szavazati arány egyértelmű volt: 902 700-241 778 a királynak.

 

Szóbeszéd ma is a szavazás tisztasága, illetve, hogy Palmiro Togliatti, mint igazságügy-miniszter, illetve kommunista ember nem siettette, másképpen, késleltette a Szovjetunióban lévő olasz foglyok hazajöttét. Az viszont biztos, hogy nem szavazhatott Bolzano tartomány, sem Venezia-Giulia, vagyis Gorizia, Trieszt városai, akik később visszakerültek Olaszországhoz (Trieszt 54-es visszatéréséről írtunk már), sem a szerencsétlenségükre később Jugoszláviához csatolt Zára, Pula és Fiume.