48-asok sokasságának nem volt maradása Magyarországon: joggal tartottak a megtorlástól (Akkor sem úgy volt, mint azt Herényi képviselő gondolta). Illetve nem csak a megtorlás miatt döntöttek így többen, hanem azért is, mert reménykedtek abban, hogy a szabadságharcnak folytatása lehet előbb vagy utóbb!

 

Nem csak egyszerű reményről volt szó, bizakodott mindenki: nem csak Kossuth fogott szervezőmunkába, a tisztek sokassága dolgozott Kossuth megbízásából a magyar ügyért, szervezkedve Párizsban, Isztambulban, Londonban.

 

 

A 48-asok fő csapásiránya nem Itália volt. A forradalom leverése utáni első években Kossuth az olaszok közül elsősorban Mazzinivel tartotta a kapcsolatot, közösen tervezték a szabad népek jövőjét a Habsburg-birodalom helyén. Mint tudjuk ezek a tervek nem váltak valóra. A lázas szervezkedés azonban még nem hozta teljes mértékben felszínre az ellentéteket! Szóval amíg volt munka, volt viszonylagos egység az emigráción belül!

 

Sajnos, nem sajnos a történelem nem hozott olyan helyzetet, hogy esély lehetett volna a forradalom újraélesztésénre, Kossuth pedig felelős ember volt, nem kalandorkodott.

 

Korántsem kalandorkodás volt viszont a magyar légió 1859-es létrejötte. Májusban Klapka főparancsnokságával Genovában alakult meg, és mintegy három és félezres sereg verbuválódott. Nem volt kalandorkodás, hiszen ekkor indulnak meg a piemonti-francia csapatok az osztrákok ellen, és Kossuth is megmondta, meg mások is tudták, hogy ha Milánó és Budapest egyszerre lép, akkor Bécsben szorul a kapca!

 

Az események nagyon gyorsan történtek: Solferinónál győzelem az osztrákok felett, majd a franciák villafrancai békekötése után feloszlik a magyar légió, mert immár nincs remény arra, hogy elérjék a magyar határt! Ez a magyar légió nem próbálhatta ki magát csatában.

 

Annál inkább az, amelyiket Garibaldi toborzott, hiszen a magyarok és olaszok között fennálló érdekegység életrehívta a következő légiót. És mikor Garibaldi Szicíliából északnak tartva tört előre Nápoly felé, ott volt Garibaldi vörösingesei között a magyar légió is! Türr István tábornok volt ennek a légiónak a vezére, azonban az önálló magyar légión kívül is voltak magyarok Garibaldi csapataiban. Sokan kitüntették magukat a harcokban: Tüköry nevét máig rengeteg tábla őrzi Palermóban (a csata során sebesült meg, majd pár napra rá Palermóban halt meg), de tisztelettel emlegették sokáig Dunyov István (a Volturnónál súlyosan megsebesült, Pistoiában élt, gyakran találkozott Kossuthtal), Éber Nándor (Palermo bevételekor a Times tudosítója volt) nevét is. Nápolyba érve egyelőre véget ért Garibaldi missziója; az olasz vezér csak 1862-ben próbálja meggyőzni Rómát, az egyházi állam fővárosát – a fegyverek szavával –, az olasz egységről. Az aspromontei csatában mintegy 300 magyar küzdött Garibaldi oldalán.

 

Már korábban, vagyis Nápoly után az olasz királyi kormány úgy döntött, hogy átveszi a magyar légiót. Átvette, és sokszor csendőrszerepre kényszerítette a magyar tiszteket, katonákat. Kegyetlen harcokat vívtak Abruzzóban a helyi brigantikkal. Új feladataik miatt is elégedetlenkedtek a katonák, de ellátásukkal sem lehettek elégedettek. Joggal zúgolódtak, próbáltak megszökni, de ebből gyakran baj lett: letartóztatások, börtön járt gyakran szerencsétleneknek.

 

1866-ban újra van remény arra, hogy a hazáért lehet tenni valamit! Olasz-porosz szövetség jön létre Bécs ellen. Klapka parancsnoksága alatt ismét magyar légió alakul – az már Poroszországban, köztük sok olaszországi magyarból –, és a távoli cél ismét Magyarország elérése, de az olasz csapatok vereségei miatt békét kötnek az olaszok és osztrákok, és ismét vége a magyar álmoknak.

 

1867-ben a király intézkedett az olaszországi magyar légió feloszlatásáról, mely lényegében akkorra már szétszéledt!