Varga Zoli meghalt. Egy jó ember ment el közülünk.
Egyszer találkoztam vele. Egy barátom édesapja hívott annak idején focizni egy öregfiúk csapatba. Általában húsz, de inkább harminc évvel fiatalabbakkal játszottunk, akik közül a jobb szándékúak mosolyogtak rajtunk, a nagyképűbbek csak idétlenül vigyorogtak. Aztán vagy nyertünk egy góllal, néha kikaptunk ugyanannyival, de a lényeg, hogy a magabiztos srácok nem értették, hogy mi van a pályán. Ebbe a csapatba jött le a hazatérő Varga Zoli (1996 lehetett), már nem emlékszem, hogy mit játszottunk az óbudai salakos pályán, de azt tudom, hogy egy olyan ember volt közöttünk, aki tiszteletet, bámulatot kapott. Az ellenfél játékosai tudtommal nem ismerték fel, de azt látták, hogy feladatuk megoldhatatlan. Néztek, mint én annak idején a matek feladatokra.
Az öltözőben egy nagy gyermeket láttam. Egy olyan gyermeket, aki őszinte, szerény, véleménye pedig szentírás a társaknak. Ő volt Boka. Mikor levetette a pólóját, egy kisportolt, egy deka plusz nélküli testet láttam, miközben mellette emberek ültek, akiken plusz kilók lötyögtek, kisebb-nagyobb pocakok feszültek, én (a legfiatalabb) szintén pluszokkal küszködtem, lévén, hogy keresztszalag műtét után lábadoztam. Azóta is ezt teszem. Ezt azért írom le, mert úgy érzem, hogy szimbolizálta a megalkuvót és a nem megalkuvót. (hozzáteszem, hogy ott volt még Gyula – tudtommal nem régi focista –, aki itthon húzta le a régit, de nem adta alább Zolinál a kondit).
Aztán a Régi Siposban kötöttünk ki. Ott voltam én is, mert Gábor barátom papája tudta, hogy szeretném látni, kicsit megismerni Zolit. A társaság egy nagyon jót beszélgetett. Zoli tudta, hogy barátai között van, és nyílt volt, beszédes, okos, nagyon jó kedélyű, de harsány még véletlenül sem. Mesélte, hogyan élt Németországban – Münchenben, ha jól emlékszem –: szerényen, szolidan, mint egy helyi kispolgár,
de tisztességben (videón 2,28). Hivatalnok volt: dolgozott fix pénzért, nem sokért, de tisztán.
Mondta, hogy nem értette, hogy a régi játszótársak elvárták volna, jelezze hazajövetelét. Mondta, hogy talán egyszerűbb, ha sokan hívnak egy embert, mintha egy ember hív százat.
Varga Zoli ezt az igazat nem tudta elénekelni nekünk, de igazságát érezni lehetett. Akinek van füle a hallásra, hallja. Fogunk róla beszélni szép faasztaloknál, poharakkal a kezünkben, bólogatunk nagyokat. Ő pedig csak mosolyogni fog rajtunk!
