Ahogy a barátot, úgy a jó focistát, sportolót, bajnokot is a bajban ismerjük meg. Az Interben pedig vannak szép számmal olyan játékosok, akik nagyon tudnak focizni: Sneijder, Milito, Cambiasso vagy Maicon például, de a Camp Nouban ezek az emberek átalakultak és megmutatták, hogy hogyan kell duplázni, Messit triplázni, hogyan kell hatalmasat küzdeni. Eto’o például szélsőhátvédet játszott, mert azt kellett. Én már régóta úgy vagyok, hogy ezt többre tartom, mint a labdával zseniális zseniket. A tanulság ez lenne!

 

A meccsről annyit, hogy már a meccs előtt hátrányba került az Inter: Pandev a bemelegítés közben sérült meg. Aztán, az amúgy is kezdeményező hazaiak előnybe kerültek. A már besárgult Thiago Motta hátranyúlt, a bíró pedig szigorú volt, mint Csernus doktor. És akkor olyan meccs kezdődött, ami kidomborította azt a csapatmunkát, amelyiket Mourinho épített fel, és amelyikre itt most építhetett.  Most az a sors jutott az Internek, mint mondjuk a Sienának a San Siróban. Felálltak a kapujuk előtt kettős védősorban, és várták az ellent, mint Dobóék Eger váránál. És itt is mindig volt valaki, aki kisegített, aki a betörő támadókat feltartóztatta. És nem volt áruló, aki a falak mögé, alá beengedte volna az ellent.

 

Machiavelli annak idején azt mondta, hogy a hazát nem jó zsoldosokra bízni. Most kiderült, hogy vannak esetek, amikor érdemes. A Serie A becsületét az Internazionale (név nem volt igazabb) védte meg. Méghozzá egy olyan csapattal, amelyik olaszok nélkül is olaszabb volt az olaszoknál.