,,Engem a legnehezebben megérthető világ csábít: egy olyan misztikus hely, ahol megmagyarázhatatlan energiák törnek elő. Egy olyan világ, amelyet nem mi irányítunk. Nem vagyok babonás, de azt is megértem, ha valaki a pogány rítusokban keresi a bizonyosságot. Hiszem a megismerés szükségességét.” Nem, nem Szepes Mária sorai ezek, hanem Del Piero önéletrajzi könyvéből egy idézet!
No, de nem jópofáskodni szeretnék, hanem egy jó ízlésű, jó hangulatú, nagyon jól megszerkesztett könyvet ajánlani. A 170 oldal (kisméretű oldalak, nem apró betűkkel) egy szűk nap alatt elolvasható. Remek történetek vannak benne, nekem főleg a gyermekkoriak tetszettek: ,,Ha a társaim Timberland cipőben jártak, én megelégedtem a ,,Fimberman” elnevezésű olcsó hamisítvánnyal…”. Nem is, a csúcstörténet, mikor a velencei karneválon ott botorkál a feleségével, örülve a maszknak, annak, hogy nem ismerik fel. Vééééégre nem ismernek fel! De egy japán kisembernek annyira megtetszik a Tiger Mask – egy mangahős ő –, hogy buzgón elkezd kattintgatni. Pár percre rá pedig az összes Velencében turistáskodó japán csak arra törekedett, hogy lefényképezze őt.
Persze, persze, azok is megkapják a magukét, akik a focis történeteket várják. Ott van a perugiai csatavesztés néhány igazán izgalmas pillanata: például, mikor Pessotto pár perccel a vége előtt egy bedobást odadobott a hazaiaknak, miután látta, hogy nem őket illette volna a taccs. A sportszerűség kapcsán – meg máskor is – Del Piero az angol állapotokat irigyli, anélkül, hogy az olaszt szidná. Öröm az is, mikor a régi nagy elődöket és kortársakat emlegeti: Platinit, Baggiót, Viallit, egy szép példa kapcsán pedig Schillacit. A jó öreg Totót!
Véleményem szerint túl sok a könyvben a felszínes moralizálás, a zsenge pszichologizálás. Abban persze, egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ezeket nem az érzékeny, mindig csak igazságkeresésre összpontosító újságíró teszi, aki alighanem kikerekítette, a példának amúgy valóban felmutatható, Del Piero történeteit.
A legjobban talán azok a gondolatok tetszettek, mikor sérüléseiről, a pályán és nem pályán szerzettekről, illetve azok összefüggéseiről beszélt, a testünkkel való párbeszédről. ,,…a Trofeo Viareggiótól kezdve az Interkontinentális Kupáig már mindent megnyertem, és túl voltam néhány nehéz pillanaton: két elveszített Bajnokok Ligája-döntőn, kiengedett győzelmeken, a doppingvádakon, a csalódást keltő franciaországi világbajnokságon. Lehet, hogy ezen a ponton lassítanom kellett volna egy kicsit. Lehet, hogy a testemnek pihenésre volt szüksége. A felépülésem sokáig tartott, de hiszem, hogy ez a kényszerpihenő meghosszabbította a karrieremet, és segített jobb emberré és jobb focistává válni… Néha meg kell állni, oda kell figyelni a tested és az elméd által közvetített apró jelekre.”
Jó könyv ez! Nem közhelyes focinyilatkozatokkal megírt könyv, ellenben van benne sok-sok jó történet, egy szeretett és tisztelt emberről, akit, ha egy kissrác példaképnek választ – ha már focisták közül választ :) –, akkor nem választ rosszul.
Az előszót az nst-s benito írta, lendülettel, szenvedéllyel.
