Milánóban a világkiállítás alkalmából hatalmas Leonardo-kiállítást hoztak össze. Hazatért több nagyszerű mű is. Erről jutott eszembe a Gioconda 1911-es olaszországi útja. Különös, igen különös történet volt. Sok-sok epizód rögtön, igen részletesen kiderült, ugyanakkor sokan gyanúsnak éreznek néhányat ezek közül – én nem. Szerintem egyszerűen egy szép régimódi történet.
Vincenzo Peruggia (a képen) egy átlagpolgár volt, aki festéssel, egész pontosan szobafestéssel és lakkozással foglalkozott. Az élet úgy kavargott, hogy ez a jóember a Louvre-ban dolgozhatott számos remekmű közelében. Egyszerű kis kobakkal és hatalmas igazságérzettel megáldva úgy érezte, hogy ebben a francia fővárosi múzeumban nagyon sok az olasz festmény – túl sok. Éppen ezért úgy gondolta, hogy legalább egyet hazavisz. És ezt a hazavittét ne úgy értsük, hogy haza a konyhába, hanem úgy hogy haza Olaszországba. Jól ismerte a bejárást a Louvre-ba, hiszen ott dolgozott, felmérte azt is, hogy melyiket tudná hazavinni és kiválasztotta az egyik legkisebbet. Így gondolt a Giocondára, a Mona Lisára. Bement, leakasztotta, megszabadult a kerettől és az üvegtől, kabátjába csavarta a vásznat, felszállt a buszra, majd észrevette, hogy rossz irányba szállt a buszra, így visszafordult, majd hazament és letette a képét (1911. augusztus 21.). Napokkal később miután megállapította, hogy a szobája túlzottan nedves, egyik honfitársára bízta a képet, ugyanabban az épületben, de egy másik lakásban.
A nyomozás nagyon elhúzódott. A zsandárok (szinte zsandárkokat írtam:) mindazoknak a lakását átkutatta, akik bejáratosak (alkalmazottak, munkások) voltak, hiszen valamennyiük neve benne volt egy naplóban. Jártak emberünk lakásán is, de mivel a festmény akkor már a honfitársnál volt, sikertelen volt a ház átkutatása (később, mikorra Peruggia elkészült egy fa tárolódobozzal, visszavette a festményt). Különös hangulatú érdekesség, hogy rövid ideig a sok-sok gyanúsított között ott volt Pablo Picasso és Guillaume Apollinaire is. Picasso, nem is sokkal a szóban forgó események előtt, két szoborfejet szerzett barátjának, Apollinaire-nek a Louvre-ból, majd mikor egyik ismerősének az útja szintén oda vezetett, viccelődve kérdezte költő barátját: ,,Valami esetleg a múzeumból?” Olvastam más, szintén városi legendaszerű változatot is.
A mű eltűnt. Addig kellett várni a feltűnésével míg Peruggia felajánlotta egy firenzei, kiállítást szervező gyűjtőnek (1913 ősze), azzal a vágyával függvényben, hogy a mű többet nem hagyja el Olaszországot – ez bizonyítja számomra a kép meglovasítójának jószándékát.
A Gioconda átadásakor elcsípték Peruggiát és természetesen letartóztatták. Ugyanakkor a bíróság ítélkezése megértő volt az anyagi és más hasznot hajkurászni nem akaró rablóval szemben. Gyakorlatilag nem küldték börtönbe, hanem dedós kérdések nem megválaszolásának örvén rövidke büntetést kapott – mondván, hogy gyengeelméjű –, amit a fogva tartás hetei alatt már le is töltött (a kirótt 7 hónap 8 napból alig-alig maradt valami).
Köszönhető ez annak is, hogy akkoriban éppen kimondottan jó volt a kapcsolat Alainék és Marcellóék között. Olyannyira, hogy az eset után a két ország megegyezett, hogy mivel Mona Lisa éppen otthon van, hadd járja körbe szülőhazáját. Így is történt! Pár hónapig a kép múzeumról múzeumra (Uffizi, Firenze; Palazzo Farnese, Róma) járt a kép. Aztán visszaérkezett Franciaországba, ahová Leonardo mester is szánta, s ahol nagy pompával fogadták állomásról állomásra, majd ilyen és olyan elnökök jelenlétében visszaakasztották a Louvre egyik falára.
A történet elvarrandó: Vincenzo Peruggia 1925 októberében halt meg, Párizs közelében (egyébként Franciaországba útlevelében harmadik nevét használva jutott be), 44 évesen. Lánya, Celestina egy évvel korábban született. Ő 2011-ben távozott el. Viszonylag gyakran keresték fel újságírók, akik édesapjáról kérdezték; elmondott mindent mit tudhatott róla, valamint azt, hogy kislányként gyakran becézték a szomszédok őt Giocondinának.
