Egy irodaház portáján kezembe került egy National Geographic, benne egy amerikai stílusban megírt, amúgy érdekes, izgalmas cikkel a Gran Paradisóról, a legnagyobb olasz nemzeti parkról. Elhatároztam magamban, hogy öt-tíz éven belül beszabadulok ebbe a zöld csodába. Majd nézegettem a netet a témát mélyítgetve és olyan képeket láttam ott (a passport blogon), amelyek eltökéltek egy posztírásra.

A számomra – talán mondhatom számunkra – különös képeken kőszáli kecskék nyalják a sót egy hatalmas víztározó falán. Mennyire abszurd, hogy egy természetvédelmi területen a hely szimbólumállata egy ember által épített óriási falon mászkál!

Igen, a kőszáli kecske a Gran Paradiso szimbóluma. A nyolcszázas évek első felében történt, hogy a király akkor érezte jól magát, ha ezekre a vadakra vadászott, egy idő után az egyre fogyatkozó állatra csak az ő engedélyével volt szabad támadni. Ekkor keríthették először körbe a területet (fogyott a kecskék száma, mert az emberek mindenféle hitek, hiedelmek és leginkább babonák miatt irtottak gyorsan). Az említett király fia, miután fiből király lett átadta a területet az államnak – a fasiszta állam első éveiben történt ez. A terület nekik nem csak arra volt jó, hogy a természetet védjék, hanem arra is, hogy politikai ellenfeleiket kíméletlen körülmények között tudják (Kis-Szibéria volt már a környéken máskor is).

A Gran Paradiso időközben összenőtt a szomszédos francia Vanoise nevű hasonló védelem alatt lévő zöld paradicsommal, így ők együtt Európa legnagyobb védett területe.

A Gran Paradisóban virágzik az ökoturizmus és az olasz wikipédia szerint 1992 óta vakok számára is kialakítottak egy útvonalat.

Hajrá négyezres csúcsok, csúcsok árnyékában élő kőszáli kecskék, farkasok, mormoták, virág! Hajrá Olaszország!