Király Erzsi. Király tanárnő.

Azt hiszem, életem eddigi legnagyobb megaláztatása volt, mikor az egyetemi felvételiről kihajított, mint azt a bizonyos macskát szokták (no, nem a mi családunkban). Sajnos engem viszont csakazértis fából faragtak, meg nagyon más ötletem sem volt, a videotékában pultolás vicces, de marha unalmas meló volt, úgyhogy szeptemberben csak beiratkoztam a nulladik évfolyamra.

Csak nem emlékszik rám! De emlékezett. Mindenre. És az első vizsga után durván zavarba ejtő dicséretet kaptam tőle. Mindig iszonyatosan vágytam az elismerést, de ha úgy igazán meg is kaptam, egyből nem hittem el. Minek mond ilyeneket, amiket meg sem érdemlek?! Aztán két év múlva, mikor az első tárgyához értem az egyetemen, még mindig emlékezett. Mindenre. Én akkor sem hittem neki a dicséretet, de azért nyilván borzasztó jól esett. Újra elhittem, hogy a gondolataim többet érnek, mint a tankönyvi elemzés, és az irodalom tényleg erről szól.

Tudtam, hogy csak vele élhetem túl a szakdolgozatírást, aki akkor, amikor még az e-mail úri módi volt, éjfél után is küldözgette a javításokat, mert ugye mikor máskor írnám, mint az utolsó pillanatban. Szerettem volna neki valami szép ajándékot adni búcsúzóul, ami rólunk szól, és mindarról, amit kaptam tőle. Jóval az államvizsga után sem volt jobb ötletem, mint egy Boccaccio kötet, amit Rómában vettem. Rögtön a reptéren át is adhattam volna, hihetetlen módon ugyanis akkor épp együtt repültünk haza. De én még írni akartam bele valamit, valami tökéleteset, ami persze nem létezik... most már tudom, és arról a könyvről biztosan mindig ő fog eszembe jutni.

Prof. Dr. Király Erzsébet professzor emeritus, az ember, aki a szüleimen kívül mindig, igazán hitt bennem, tegnapelőtt délután meghalt.

Az emlékezést Rávai Zsuzsanna írta