A montenegróiak fociztak, az olaszok küzdöttek. Persze, néha De Rossiék is odaértek a kapuhoz, de ez volt a ritkábbik. Többnyire az olasz térfélen pattogott a labda járt lábról-lábra a labda Vucinic, Jovetic mellett a többiek is mutogatták klasszisukat, képességeiket. Vucinic, amúgy sem érezhette magát nagyon idegenben, hiszen Leccében, ahol a meccs volt hat évet focizott. Itt nőtte ki magát.

 

De legyen szó inkább a hazaiakról! Aquilani két gólja önmagáért beszél. Az viszont nem jelenik meg a statisztikai lapokon, hogy Zambrotta mennyit futott, szerelt, cselezett, próbálkozott és csúszott és mászott; Gattuso szintúgy. Aztán Cannavaro vezérként viselkedett, és nem hebehurgya vezérként, mint néha. Chiellini volt a bástya. De Rossi sem volt semmi, azonban volt egy kapitális hibája, amiből, örömünkre, nem lett gól -kapufát is fejelt. Elől, úgy igazán, csak Gilardinót lehet vállra emelni, hiszen küzdött, mint oroszlán (Toni ugyebár a sárgák miatt nem játszott), olyan szituációkban vette át a labdát, tartotta meg azt, hogy az már művészet.

 

Lippi szerint azért kellett ennyit küzdeni, mert a montenegróiaknak szerdán nem volt meccsük, és így frissebbek lehettek. Meg hozzátette, hogy: ,,Rengeteg válogatottat fog meglepni ez a montenegrói csapat!” A meccs utáni gyorsinterjúban a riporter felvetette témaként, azt a hihetetlen csúcsot, amelyik Lippi nevéhez fűződik: 30 meccsen át maradt veretlen, és ez csak Vittorio Pozzónak, az azzurrókkal kétszer világ- (1934, 38), egyszer olimpiai bajnok (1936) maestrónak sikerült. Mire az ősz ember, vagyis Marcello Romeo Lippi (igen, igen ez a teljes neve!), azt válaszolta, hogy: ,,Nem is a 30 veretlen meccsnek örülök, hanem annak, hogy ezek az eredmények egy világbajnokságot 

eredményeztek, illetve, hogy most egy csapatépítési kísérlet zajlik ezalatt.”

 

És mit mondott a kétgólos, mármint Aquilani: ,,Örültem az első gólomnak, aztán jött a második, nem is kérhettem volna többet!”.

 

Az olaszoknak szurkolók azonban, kérhettek volna többet.