1999 óta volt egy csapat, amelyiknek szurkoltam. Chievo volt a neve! Pár hónapja a nevet nem szabad használni. Az elnök szerette volna adótartozásait rendezni, de az adóhatóság nem engedte - a Covid alatti rendeletek ideje ez. A labdarúgó-szövetség (FIGC) pedig  kizárta a nagycsapatokkal évekig viaskodó klubot a további küzdelmekből. Úgy tűnik örökre. Egy európai bíróság elvileg még visszahozhatja a Chievót.

Egy szerelem volt közöttem és a klub között. Itt ez erről szól ( a magyar fTifosi ungheresi del Chievo facebookoldalon ez az írás már megjelent).

Valószínűleg befejeződött! Könnyen lehet, hogy annyi, hogy a net egyszer majd bedob, feldob egy olyan írást, hogy az európai bíróság helybenhagyta az olaszországi döntést, mely szerint a Chievo egyszer s mindenkorra megszúnt (ifi- és lánycsapat itt más tészta!). Hogy Luca Campedelli klubvezetése gyalázat és hogy megpróbálta átverni az olasz adóhivatalt, ezzel együtt az olasz embereket és...

Én esküdni mernék az Elnök ártatlanságára, de ez keveseket érdekel. Covid idején, mint valamikor kolera, pestis idején sok hatóság gondolom többet megengedett magának....

Inkább elmondom azt, hogy nekem mit adott a bő 20 év szerelem.

Olaszul tanultam, Veronában jártam (1999 ősze vagy 2000 tavasza lehetett!), ahol egy idős ember - egy jó barátom, mondhatom utólag - elmondta sokan ismerik a Hellas csapatát - bajnokok is voltak, ugyebár -, de őt nem érdekli a Hellas, ő Chievo-szurkoló. Tudta, hogy sportújságíróskodom, nagyon szeretem a focit, betett kicsi-kicsi autójába s kivitt egy hegyoldalba, ahol sétágattunk, kávézóba mentünk, ahol állítólag a Chievo-rajongók találkozni szoktak. Álmos délután volt ott, semmi más, aztán elvitt a Bottagisio-sportközpontba, ahol nem is olyan sokkal korábban egy parókia volt, ahol gyerekek futkostak. Tudtam, hogy közel az Adige, az öreg, Zio Paolo a távolba mutatott, hogy arrafelé van egy gát és mondta, hogy a csapatot gyakran kötik ehhez a gáthoz (oltre alla diga vicino alla diga).

Pár napra rá itthonról már jobban utánanéztem a csapatnak, s augusztustól már követtem is a Serie A-ba feljutott legényeket (2000 augusztus). Határozottan emlékszem az első meccsre, mikor Firenzébe 2-0ra nyertünk. Nyertünk, mi, már akkor így gondoltam. Pár hétre rá pedig mondtam, sőt írtam is: NYERTÜNK. Mikor pedig már eltelt még néhány hét, hónap akkor már barátokkal néztem, s már hangoskodtam, hogy nézzék a világ csodáját: a veronai domboldal, a kuglófgyáros veri a nagyfiúkat, az autógyárost, Agnellit, Morattit, a rómaiakat, mindenkit. Alig volt ebben túlzás, hiszen már tél volt és a Chievo az első helyen volt Ronaldóék, Del Pieróék előtt.

Tanítottam a neveket: Delneri, Corini, Manfredini, Corradi, Eriberto, D'Anna, D'Angelo. Micsoda gyönyörűség volt! Aztán behúzták a féket, de így is káprózatos év volt!

Később eljutottunk Európába, a Bajnokok Ligájába, miután az életben először a szövetség éléről megbüntették a nagycsapatokat (Juve a Serie B-ben, igaz?). Sajnos, a Szófia túl nagy falat lett, ráadásul a nagyra törő kicsi, a magát túlvállaló Chievo ki is esett. De az is szépet, jót hozott. Visszajutni számomra azt jelentette, hogy van még ambíció dögivel, van ott energia, tenniakarás. Emlékszem, mikor a számítógépemen rádión hallgattam a meccseket, tomboltam az apró dolgozószobámban, ha helyzet volt, ha a bemondó úgy sejtette, hogy helyzet van. Azóta meghalt édesapám néha csak nyugtatott: Zsolti, az sem baj, ha.... De a végén kérdezte: Naaa, megvan? Hősidők!

Hangosan énekeltem, üvölöttem egyedül, hogy: L A CAPOLISTA SE NE VA, LA CAPOLISTA SE NE VAAAAAAA E SE NE VAAA..

Soha nem éreztem, hogy mezben kell lennem - azóta se -, ha szurkolok valakinek! Akkor Chievo-mezem lett! Jobban tudok rá vigyázni, mint ünneplős öltönyömre! Kényszerem volt, hogy a Bentegodiba menjek meccset nézni, ami háromszor is megadatott. Egyszer sem tudtam győzelemek örülni, pedig a Sampdoria akkor sem volt verhetetlen, de Quagliarella olyan gólt lőtt, amelyik... Egyszer pedig a Napoli ellen voltam ott.

Nem telt el úgy hétvége, hogy ne az lett volna első dolgom, hogy megnézzem milyen állapotban vagyunk, megnézzem az ellenfél sérültjeit, hiányzóit. A legelején még a teletext-oldalon! :) Időközben évról-évre megtanultam újabb neveket, összes erősségükkel, gyengéjükkel (Kérdezzetek nyugodtan!), ott szorongtam a tévé előtt az esetek 90%-ban. Legrottaglie, Barzagli, Marchegiani, Corradi, Cesar, Pellissier - véletlenül sem kötődési sorrend ez - Hetemaj, Amauri, Yepes, Brighi,... Mérhetetlenül büszke voltam arra, hogy Perrotta végül világbajnok lett.

Ezer név, ezer emlék, kicsit talán már elszóródva, elmosódva, de az egész időszak alatt ott volt Luca Campedelli, az elnök, a Presidente, akit az ellenfelek is tisztelnek. Ezt sokszor, sokszor el is monták, nyilatkozták. Úgy éreztem, hogy ő volt a garancia arra, hogy a klub mindig egy egyensúlyban maradó közösség marad, vagyis: nincsenek sztárok, nincsenek allűrök, nincsenek fölösleges hÍrek, porhintés, óriási hírek, semmi bombasztikus bejelentés, csak olasz fiatalok, illetve jó megfigyelések, felmérések, csak máshok kibontakozni nem tudó olasz és külföldi ígéretek, néhány remek befektetés Afrikából, Dél-Amerikából. De főleg munka!

Felfedeztem egy nevet Giovanni Sartoriét, sokan mondták, legfőképp írták, hogy ő volt Campedelli jobbkeze. Könnyen lehet, hogy ő volt! Hogy volt-e balkeze később? Nem tudom, honnan tudnám...

Tény, hogy hanyatlani kezdett a Chievo, amióta Sartori elhagyta az egyesületet. Alig-bennmaradások, nem egyértelműen jó üzeletek, elsőre is kétséget ébresztő üzletek... Talán csak utólag látjuk így?

Nem tudom!

Meggyőződésem, hogy Campedelli vonalvezetése, ami a klubvezetést illeti sokaknak a bögyében volt már évtizedek óta. Tény, hogy tartozott az adóhivatal felé.

De tény, hogy ő ezt rendezni akarta, ez sokszor kiderült, aztán jött a Covid-idószak, amikor sokan a világban döntési pozíciókból kisebb és nagyon disznóságokat viteleztek ki.

Így tettek az olasz labarúgó-szövetség éléről is. Hogy hogyan jutott ez az ügy az adóhatóságokhoz, onnan a veronai bíróságokhoz, a rómaihoz, azt én nem tudhatom. Ne vagyok ügyvéd! Tény viszont, hogy a Chievo-ügyében is volt olyan, amikor a labdarúgó-szövetség döntéshozói pár hónnappal később a bírói kar döntéshozói között tűntek fel. Döntött a szövetségnél, döntését megvédte a kinti bíróságon! Gyalázat!

Mondjam azt, hogy hiszek az európai bíróságban, hogy onnan majd megóvják, semmiség teszik az olaszországi döntést. Hinni, nem hiszek benne!

Azt tudom, hogy eltűnt egy egyesület, amelyik évekig átlathatóan működött, emberi dimenziót kapott, hozott, értékek szerint hoztak döntéseket, betartottak saját szabályaikat. Értékeikhez ragaszkodtak.

Évtizedekig sikerrel.