Az Inter-Roma meccsen a huszonkét férfiember visszatért gyerekkorába és ismét játszott egyet önfeledten. Élvezetes volt, amit csináltak és élvezet volt nézni is.

 

A két edző feladata ugyanakkor nem volt gyerekjáték, különösen igaz ez Spalletti esetében. Annyi sérültje volt mint a rosta lika. De hogy kreatívnak kellett lennie, az biztos és legalább játszhatott régi játékszerével, Panuccival. Mourinho viszont megforgatta csapatát: a nélkülözhetetlenek közül (Julio Cesar, Ibrahimovic, Cambiasso, Maicon) a legnélkülözhetetlenebbet nem játszatta, Ibrát.

 

A gólok krónikája De Rossi fejesével kezdődik: olyan gólt fejelt, amilyent csak középcsatárok szoktak; majd Riise művelt olyant, amilyet csak ritkán pályája során: az ötös felé igyekezve mellel átvette a labdát és közelről-közelről, de 2-3 fokos szögből beügyeskedte. A Roma tökéletes volt az elsőben, ami nem igaz az Inter belső védőire.

 

Múúúú félidőben megmondta, hogy mit, s hogyan kell csinálni. Óriásit húzott, mikor nem hozta le Balotellit, pedig a lelátó népe már lerángatta volna a fiút: úgy látszik a fiatalban jobban lehet bízni, mint Quaresmában, mert az olasz foci reménysége visszahozta a meccset, mert előbb lőtt egy egyszerűbb gólt, aztán jól feldobta magát (szerintem), viszont tudta, hogy mikor kell ezt megtennie. Mivel az első Balotelli-gól után még Brighi is lőtt egyet, ezért 3-2 volt ekkor, de az Inter egyre csak jött, a becserélt Crespo pedig másfél perc után szép fejesgóllal egyenlített. A végén jobb volt a Roma, pedig nem csak Várhídi maestro várta azt, hogy az Inter fogja bevarrni a győztest. A Roma sem tette, pedig…