Az első félidőben, meg még néhány percig a világbajnok csapat tagjai, úgy fociztak, mintha azt fogadták volna meg az öltözőben, hogy: ,,Úgy teszünk, mintha fociznánk – és közben nem csinálunk semmit!”
Nem is tettek sokat: Grosso felsunnyogott néha, Gattuso küzdeni próbált, Gilardino szintén, Pirlo és De Rossi passzolni próbált, de nem sikerült, semmi nem sikerült. És az amit Chiellini művelt az rossz erdőszéli – de amúgy rendkívül hangulatos – pályák fílingjét idézte. Belerúgott nagydarab ellenfelébe, a bíró pedig persze, hogy jól befújta. Nem tehetett más! Ők meg berúgták. Ekkor már tíz emberrel fociztak az amerikaiak.
A második félidő kezdete, nem volt vigasz az elsőre, aztán Lippi cserélt egy bátrat, mitöbb kettőt: lement két harcos (Gattuso és Camoranesi), bejött két művész (Giuseppe Rossi és Montolivo)!
Rossi – aki amúgy az Államokban született, lőtt egy eszelősen nagy gólt korábbi manchesteri csapattársának (1-1). Ez a balláb már az észak-írek ellen is megmutatta, hogy dörgedelmeset tud. Aztán De Rossi bikázott a kapuba, a nagyon távolból. Harmincról? Talán! 2-1. Ekkor már élvezni is lehetett az azzurrók fociját. A harmadik is Rossi műve, de érdemes kiemelni előtte Pirlo remeklését – előtte is volt egy csodapassza. A lényeg: Pirlo lecselezte magát az alapvonalig, várt, várt, várt és mikor látta, hogy Rossi érkezik, odatette a calcio talán legnagyobb reménysége elé (most így gondolom), aki bevágta ismét a régi kolléga kapujába.
Aggasztó a védelem! Chiellini hibája mellett, Legrottaglie is súlyosat tévedett, mikor ráugrott egy amerikaira saját tizenhatoson belül.
Buffon; Zambrotta, Legrottaglie, Chiellini, Grosso; Gattuso (Rossi 57.), De Rossi, Pirlo; Camoranesi (Montolivo 57.), Gilardino (Toni 68.), Iaquinta.
Giuseppe Rossi (59., 90.), De Rossi (72.), ill. Donovan (41., - 11.-esből)
