Egy túra nehezebb szakaszánál – nem lehetett tudni mennyi van még a célt jelentő, valamikori iskoláig – szóba álltunk egy leszakadó mamás, papás, asszonyos, babakocsis csoporttal. Megbeszéltük, levegőért kapkodva, hogy talán úgy két-három kilométer lehet még hátra.

 

Forduláskor – vagyis a volt iskola meglátogatása után – a csoport egyik tagja, immár ismerősként felénk kiáltva érdeklődött, hogy van-e elég kaja a visszaútra. Kis tétovázás, aztán elfogadtuk! A zöldben üldögélő néni fél perc alatt felcsomagolt minket mortadellával, sonkával, kenyérrel. A kezében lévő, éppen rá váró barackot szintén kezünkbe nyomta. Zacskó is volt hozzá, benne szalvéta, műanyag kés és pohár!

 

Ugyanennek a napnak a reggelén, a firenzei állomáson az egyik külső vágány felé szaladva, egy négus srác versenyt hirdetett. Persze, hogy megelőztük, miután egy kisebbfajta piac volt a hátán. Aztán eredményt is hirdettünk: Afrika már megint vesztett! :(

 

A vereség nem törte le: mikor barátaival leszállt úgy integettünk egymásnak, mint ezeréves barátok.

 

A kronológiában tovább haladunk vissza! A sienai buszállomáson 6,30-kor nem volt jegyünk, pedig a busz is pontban akkor indult. A sofőrnek elmondtuk gondunkat, mire ő mondta, hogy a jegyárus is akkor nyit. Eljött velünk megnézni, hogy nyitott-e a jegyes. Nyitott, mi megvettük a jegyeket, és jól indult a nap!