Megnéztem, hogy milyen meccsek várnak a nápolyiakra, s látom, hogy Nápoly-Genoa is lesz – meg Nápoly-Inter és Juve-Nápoly – a két utolsó fordulóban. Az utolsó két meccsről csak annyi jutott eszembe, hogy Káványiéknak (volt ilyen nicknév:) még meg kell verekedni a dobogóért is.
A Genoa elleni meccsről viszont az ugrott be, hogy a két egyesület barátságát emlegetik a legrégebbinek a Serie A-ban és környékéről. Pontos dátuma van annak, hogy mióta a barátság (gemellaggio, mondja az olasz minden ilyen kapcsolatokra, például a testvérvárosira is, gemello=iker). 1982. május 16. volt, mikor a Genoa kiesés ellen harcolt, s a Nápolyhoz látogatott. Közben a Milan a Cesena ellen meccselt a bennmaradásért – igen, a milánóiak, igen, a kiesés elkerüléséért! A Genoának egy pont kellett a maradáshoz.
0-1-ről 2-1-re fordított a Nápoly, közben pedig az eleinte hátrányban lévő Milan nyerésre állt, s végül nyert is.
De a lényeg, hogy mialatt nyerésre állt a Milan, s vesztésre a Genoa, a nápolyi közönség hőbörögni kezdett, mivel a hazaiak UEFA-indulása már biztosított volt, s rájöttek, hogy mégiscsak szívesebben látják az élvonalban a kisebb Genoát, mint az örök Góliátot.
Ezek az érzések kavarogtak a szurkolókban, de lehet, hogy a játékosokban is. Egy tény: a hajrában Faccenda – ischiai születésű, vagyis campaniai (Campania székhelye Nápoly) – egy szöglet után egyenlített. Beszélik, hogy szöglet sem lett volna, ha nem akarja a Napoli kapusa.
2-2 lett a vége, a Milan kiesett, s a Genoa maradt! Rögtön a meccs után a Genoa csapatorvosa, egy bizonyos signor és dottor Gatti megköszönte a nápolyiaknak, hogy nekik szurkoltak, s megígérte, hogy ezt soha nem felejtik el.
És valóban, máig tart a barátság. Ha egymás városában járnak, akkor együtt énekelnek az utcákon, s most azt tervezik Nápolyban, hogy a genovaiakat meghívják otthonaikba.
