Az olasz és a magyar szöveg párhuzamosan megy, s a magyar fordítás (Herczeg Ildikó) nagyon élvezetes. ,,Természetesen otthon születtem és talán emiatt is vidám természetű ember lett belőlem. A mai fiatalok viszont mind kórházban jönnek világra, következésképp gyakran öltenek szenvedő arckifejezést, főleg ha táncolnak. Egyébként meg is lehet érteni őket: egészen más dolog egy nagynéni mosolygó arcát látni meg elsőként a világból, mint egy komoly szakorvosét, vagy ami talán még rosszabb, egy infúziós zacskót, amint a fejed mellett imbolyog… Taxival csak lábtörés esetén közlekedtek (a felső végtag törése esetén a villamos is megfelelt). Étterembe csak esküvőkor, bérmáláskor vagy elsőáldozáskor mentek. Húst csak vasárnap ettek a gazdagok. A szegények soha.”

Szó esik a könyvben a házasságkötő asszonyról, aki ha nincs, akkor nincs ez a könyv sem, mert akkor nincs ki megcsinálja a szerző édesanyjának szerencséjét; a nápolyiakról s az amerikaiakról (Ella Fitzgerald, Monroe, katonák), érdekházasságról, szerencsétlen és szerencsés sorsokról, gazember rokonokról – egyiknek Champgane volt a neve –, udvarlásról. A kivándorlókról írt pár sor gyakran eszembe jut: ,,Gli unici a imbarcarsi per l’America erano gli emigranti, e facevano il biglietto di solo andata.”(lényeg: az emigráns csak oda jegyet vesz ) Olaszul csak azért írtam bele a posztba, hogy emlékeztessek: nagyon jó könyv nyelvet tanulni, mert a magyar szöveg pontosan addig megy az olasz után, hogy az pontos és vidám is legyen. Jó olyannak, aki még bíbelődik a mondatokkal; jó annak, aki már a nyelvtudás Maradonája, mert új szavak, fordulatok biztos, hogy lesznek.

De egyáltalán, ¿nem jó hallani olyan neveket, mint Zia Mariiiia, Zio Giovannnni, Csicsirillo, la Loooren – igen, Sophia Loren úgy jelenik meg, ahogy a nápolyi statiszta látta őt (édes halom, rumos vaníliakrémmel teli sütemény,…), Stefanino, Angelina?

Nagyon-nagyon-nagyon jó könyv!