Hogy nekem mennyire tetszett a könyv, az egy igen sokadlagos szempont. A könyv – alcím: Utazás a nápolyi maffia, a camorra birodalmába – nem akar tetszeni. Csak ritkán. A lényeg az, hogy a 79-ben született Saviano egy olyan könyvet írt, amelyikért Olaszország becsületes fele hálás. Nem becsületes fele pedig Saviano vérét akarja. A szerző öt éve rendőri védelem alatt áll, csak rejtett útvonalakon közlekedhet. Ahogy ő fogalmazott: a rendőrség fogadott örökbe.

Egy itthoni fejnek a sok-sok adat néha befogadhatatlan. A nevek, a bűntények, az évszámok sorolása befogadhatatlan léptékű. Ez pedig önmagában is félelmetes. Mint mikor történelmi tragédiák áldozatait sorolják vég nélkül. És ebben az esetben is, vagyis a camorra világában, rengeteg az olyan halottak száma, akikről soha nem fog tudni senki, az olyanoké, akiket valahol eltettek láb alól, eltűntettek: savval leöntöttek, tenger mélyére küldtek, kút mélyén felrobbantottak.

Érdekesnek tartom, s üzenetértékűnek, hogy az utolsó fejezet nem a maffia kábítószerüzleteiről, gyilkosságairól, kivégzéseiről, belső és egymás közötti háborúiról szól, hanem a szemétbizniszről (bokszmeccsek közvetítésekor hallani, de gyakran könyvek esetében is igaz lehet, hogy: Az utolsó benne marad a bírókban). Így talán jobban tudta hangsúlyozni a probléma nagyságát. A nápolyi szemétkupacokról gyakran hallani embereket, hogy az igénytelen déliek így, úgy, meg amúgy. Ehelyett Nápolyban, Nápoly mellett Észak-Olaszország és részben Európa szemetéről van szó. Érkezik ide szemét Németországból is. Északi gyárak, intézmények könnyen bízzák olyan cégekre – leggyakrabban a maffia által irányítottakra – termelésük melléktermékét, amelyek alulígérnek mindenkinek, viszont nem teljesítik a szemétmegsemmisítésre, -tárolásra vonatkozó vállalásaikat. A szemetet elássák, barlangokba tömik, Európa legszebb földjeinek egyikét olyannyira szennyezik, hogy a környék teljesen élhetetlen lesz. Pusztulásra ítélt.

A mérgező hulladékot szállító autót vezető sofőr nem megy be a területre. A szemét kiürítésére néha suhancokat tanítanak be autót vezetni, mert őket egy marék pénzért még rá lehet venni az életrövidítő útra. ,,A szén-dioxid óriási gödröket mar a terepen, amelyek arra várnak, hogy újra megtöltsék szeméttel. A füst nem volt sűrű, inkább nyálkásnak tűnt, rátapadt a bőrömre.”

A könyv tényanyaga hihetetlenül gazdag. Hogy megsejtsük a bűnözés működését, logikáját, ahhoz segítséget ad ez a könyv.

Ugyanakkor a benne szereplő történetek nagyszerűek. Ott van például a remekkezű szabómester, akit a maffia csekélyke összegért alkalmazott, de kérdéseket nem feltéve sem magának, sem másnak csak tette, amire kérték, mígnem a tévében egyszer azt látja, hogy Angelina Jolie az ő általa varrt fehér ruhában flangál, talán pont az Oszkár-díj átadáson. Letette az ollót egy életre, s kamiont vezetett azután. Pénztárcájában egy újságkivágással, melyen az amerikai nő az ő ruháját viseli.

Vagy, amikor a maffia pénztárosa meghatódva Kalasnyikovja hatékonyságán fejébe veszi, hogy ő bizony elmegy az oroszországi Udmurtiába, Izsevszkbe, mert ő látni akarja a csodafegyver kitalálóját. S mikor hazamegy, Nápolyban megmutatja barátainak az öreggel készült videót, amint együtt zabálják a mozzarellát.

Külön részt szentel Saviano a nők – vezető szerepűek is voltak közöttük – és maffia közötti kapcsolatnak, de a filmek és a maffia kapcsolatát is részletesen boncolja. Saviano tudja, hogy ezek a filmek milyen és mekkora hatással van az emberekre, ezúttal a maffiózókra. Gesztusaikban, üzeneteikben és persze gaztetteikben mutatja ki a hatást. Egy rész: ,,Nem igaz, hogy a film csak hazugság, nem igaz, hogy nem lehet úgy élni, mint a filmekben, és nem igaz, hogy a való világ más. Ami valóban más, az az a pillanat, amikor Al Pacino felkel a szökőkút vízéből, ahová belelőtték, és letörli a művért az arcáról… Amikor Romeo meglátta Giuseppét a földön, pontosan megértette, hogy mi a különbség a film és a valóság, a díszlet és a bűzös levegő, a saját élete és a forgatókönyvek között. Most ő következett. Nyakon, majd fejbe lőtték.” Utána írja, hogy a nagyfiút játszó barátok együtt sem voltak 30 évesek.

Nincs nagy véleményekkel az újságírókról sem – gondolok ezzel az egész médiára –, akik az egyik maffiaháború dúlásakor fedezték fel maguknak a helyszíneket, s képesek voltak interjút készíteni egy kábítószer-terjesztőt mímelő rendőrrel. Feltűnt akkor a bbc, cnn, meg mindenki. Voltak ott rendőri kísérettel nyomon lévő újságírók, exkluzív interjúkra éhes kezdők. ,,A stábok kocsival közlekedtek, fotóztak, filmeztek, mintha csak a vadonban járnának, az egésznek egy inkább mutatványosbódé jellege lett.” Felületesség, ahogy azt megszoktuk.