Hogy mit tudtam Sárosiról? Hogy a Fradi volt a mindene, hogy edzőként a Juvét bajnoki aranyig dirigálta. Hogy játszott a pontvesztés nélkül bajnokságot nyert százszázalékos Fradiban, illetve, hogy ő volt az, aki egy meccsen, a csehszlovákok ellen hét gólt vágott, pedig ott Planička, a világ egyik legjobb kapusa védett. Hallottam, hogy jogi végzettsége miatt kijárt neki a doktori cím, s hogy egy végtelenül szerény ember volt. Olvastam arról a történetről, hogy mikor a Torino világverő csapatának valamennyi tagja meghalt a tragikus supergai balesetben, akkor csak feleségének fondorlatos húzása miatt nem volt rajta a lezuhant gépen (felesége a tudta nélkül felkereste a Bari elnökét, hogy ne engedje férjét el a torinói csapattal, akit a torinóiak a következő idényre nézte ki őt edzőnek).

Sárosi körülbelül az volt a világháború előtt, mint Puskás a háború után. Vándor Kálmán könyvéből (Üllői úti kapufák, 1993) tudtam meg, hogy Sárosi akkor érezte meg, mikor kell abbahagynia, amikor egyszer a Kispest ellen játszottak a zöld-fehérek. ,,Egy csodálatos tehetségű futballistát láttam meg, Puskás Öcsit, aki egyértelművé tette számomra, hogy a fiataloké a jövő.”

Sárosi György – született Stefancsics – 61 válogatott meccsen szerepelt, 42-szer volt eredményes, az 1938-as ezüstéremmel végződő vébén is ott volt, itthon csak a Fradiban játszott (ifiként még a MAFC-ban), 5-ször volt bajnok, 5-ször kupagyőztes. Zöld-fehérben 639 mérkőzésen 633 gólt jegyzett – bajnokikon 382/350 ez a mutató (Dénes-Rochy: A 700. után). Mint említettem itthon a legeslegelismertebb játékosok közé tartozott, de külföldön is nagyon megbecsült, tisztelt ember volt. Ennek is köszönhette, hogy 2 éves bari edzősdködés után a Juve kínált neki szerződést – testvére, Béla, játékosa volt a pugliai csapatnál (bátyja, Laszló válogatott vízilabdázó volt). 1952-ben bajnokságot nyert velük. Abban a csapatban szerepelt: Boniperti, a két Hansen, valamint Praest – talán ők voltak a fekete-fehérek legismertebbjei az 1951-52-es tizenegynek (utóbbi három dán).

Később dolgozott még Rómában, Bolognában, Bresciában, de igazán szépet Genovában alkotott. Nem feltétlenül az első csapatnál, hanem az ifik között. Olasz források gyakran emlegetik, mint remek játékos-felfedezőt.

Óriási pályafutás az övé, megpróbáltam itt felvázolni. Lehetetlennek érzem egy poszt keretén belül kitérni ennek összes fontos és kevésbé fontos részére. Úgy érzem jobban megismerjük, szebben tudunk emlékezni rá, ha az említett Vándor-könyvből idézem Sárosi szavait.

Maga mondja, hogy a következőkben elmesélt talán élete legszebb gólja volt – s az egyik legfontosabb, teszem hozzá. Közép-Európa Kupáról van szó: ,,… A döntő azonban még hátravolt (előtte a Sindelar-féle Austriát ejtette ki a Ferencváros). A Lazio ellen az Üllői úton kezdtünk, és 4-2-re győztünk…. A visszavágóra egy kicsit félve mentünk, mert Róma mégiscsak Róma, s ott győzni idegen csapatnak ritkán sikerült. Most is félelmetes iramban kezdett a Lazio, és – bár két gólommal 2-1-re vezettünk – Piola mesterhármasával a harminchatodik percben már behozta a hátrányt…. Az olaszok 4-3-ra vezettek, amikor a bíró tizenegyest ítélt ellenünk. Jogosan. Piola állt a labdának, lőtt – és Háda kivédte! Itt omlott össze a Lazio, s pár perccel később Kiss kiegyenlített, s máris 4-4 lett az eredmény” És itt jön a leg! ,,A győzelmet jelentő ötödik gólunkat én szereztem olyan helyzetből, amikor senki nem számított lövésre. Mint egy balerina, saját tengelyem körül fordultam meg, s szinte háttal a kapunak vágtam kapásból a hálóba a labdát. Talán életem legszebb gólja volt?! A végig szakadó esőben is felejthetetlen ünneplésben részesített bennünket a maroknyi magyar szurkolótábor, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy az olaszok is szorongatták a kezemet, öleltek és a Bravó nem akart szűnni. S közben zúgott az Örök Városban a Gyurka, Gyurka! Az én szíven azonban akkor dobbant meg igazán, amikor felcsendült a magyar himnusz, és a kezembe adták a Közép-európai Kupát. Jöttek az olaszok is, s talán az esett a legjobban, hogy Piola átölelt és megcsókolt! Mondott is valamit, amit nem értettem, inkább csak éreztem…” Ilyen idők voltak azok a magyar fociban!

És akkor a 8-3-ról, Sárosi mesterheteséről! ,,…A hirtelen feljavult játéknak volt egy emlékezetes intermezzója is, amiről kevesen tudnak.  A szünetben ugyanis, odajött hozzám Cseh Matyi, s szinte könnyezve mondta, hogy a szövetségi kapitány le akarja őt cserélni. Kért, hogy mind csapatkapitány beszéljek vele, s hadd maradjon. Természetesen azonnal szóltam Dietz doktornak, és sikerült őt meggyőznöm arról, hogy más összetételben a csatársor jobban tudna játszani. Maradjon Cseh II, legyen ő a jobbösszekötő, én a középcsatár, és Zsengellér a balösszekötő… A legutolsó gólra is emlékszem, mert Cseh Matyi külön gratulált hozzá. Ez a gól ugyanis az ő stílusában esett: Sas jól ívelt beadását mellel magam elé tettem, s mielőtt kapura lőttem volna, felnéztem, kivártam, s aztán bevágtam a labdát a nyolcadik gólt – Planička kapujába. Hát amit a közönség művelt, azt legfeljebb az Üllői úton , az Austria elleni 6-1 alkalmával éltem csak át. Érthetően engem ünnepeltek, hiszen ilyesmire, azt hiszem, máig sincs példa a válogatott mérkőzések történetében. Ezek voltak azok a pillanatok, amiket soha nem lehet elfelejteni…. S hogy a csehszlovák kapus milyen nagyszerű sportember volt, arra jellemző, hogy a banketten ő gratulált először, és könnyesen a nyakamba borult. De azt is hozzátette, hogy: - Egy olyan játékostól, mint te, ez nem szégyen, s nem is fogom soha letagadni!”

S végül pár sor a százszázalékos bajnokság utáni ünneplésről: ,,Soha nem fogom elfelejteni a közönség ünneplését. A klub nevében Usetty dr. köszöntötte a játékosokat, majd a szurkolók egy-egy ezüst cigarettaárcát adtak át a játékosoknak. A mi részünkről Amsel, a kapus válaszolt, mert ő volt a csapatkapitány, s megköszönte a szurkolók, a híres B közép rendíthetetlen buzdítását. A végén még a Himnuszt is elénekeltük, olyan büszkék és boldogok voltunk!”