Napra pontosan, 60 éve történt a supergai tragédia. A legnagyobb tragédiaként emlegetik, ma is az olasz foci kapcsán, ugyanúgy, mint a Heysel-stadionban történtet.
Valerio Bacigalupo, Aldo és Dino Ballarin, Emilio Bongiorni, Eusebio Castigliano, Rubens Fadini, Guglielmo Gabetto, Ruggero Grava, Giuseppe Grezar, Ezio Loik, Virglio Maroso, Danilo Martelli, Valentino Mazzola, Romeo Menti, Pietro Operto, Franco Ossola, Mario Rigamonti és Schubert Gyula voltak azok a játékosok, akik 1949. május 4-én, egy G212-es géppel hazafelé – Torinó felé – utaztak, és már a leszálláshoz készülődtek, amikor délután öt óra után pár perccel a supergai domboldal felé zuhant a gép, és a helyi bazilika lábánál a földre csapódott. Emberek rohantak oda, de mindenki, aki a gépen volt (31-en) szörnyethalt: a játékosok mellett a szakvezetés több tagja, köztük a mester, Egri-Erbstein Ernő, a két pilóta, három újságíró, köztük a neves újságíró Giorgio Tosatti édesapja, Renato, valamint Renato Casalbore, a Tuttosport alapítója. A tizenhét játékosból kilencen házasok voltak, többen már gyermekkel maguk mögött. Az ajándékok, futballcipők, órák, útlevelek ott hevertek gazdátlanul a roncsok között. A holttestek azonosításának kíméletlen feladata Vittorio Pozzóé volt. A szövetség a Torinót bajnoknak mondta ki, függetlenül a hátralévő meccsek eredményétől. Ezekre a bajnokikra, a Toro ifijeivel ment a pályára, akárcsak az ellenfél. Még egy adalék a tragédiához: a gép Lisszabonból tartott Torinó felé, ahová a portugál Ferreira búcsúztatására mentek a gránátvörösek. A meghívást maga Ferreira adta át Mazzolának, a februári genovai barátságos meccsen. Egy hónapra rá Madridban egyeztettek a felek, mikor az olaszok a spanyol fővárosban vendégszerepeltek.
A nagy Torino 1939-től kezdődött alakulgatni, vagyis Ferruccio Novo elnökké választásától, 1942-re pedig elkészült a mű. Ennek tökélyéről annyit, hogy a Juventust 5-2-re döngölik el, majd övék a bajnokság és a kupa egyaránt. Mikor, a Romát, a fővárosban 7-0-ra verik (1945-46) a közönség felállva tapsolta meg a csodát. 1947-ben, válogatott meccsen, a torinói Stadio Comunale gyepjére tíz, más alkalmakkor gránátvörös játékos fut ki, vagyis csak a kapus Sentimenti IV volt más csapatból való, ő egyébként Juve igazolt volt. Az ellenfél a Puskással felálló magyar válogatott, és az eredmény 3-2 a torinóiaknak.
A kapus Bacigalupo akkor hiányzott, pedig akár ő is védhetett volna képességei alapján. Előtte Maroso minden idők legtechnikásabbnak mondott olasz hátvédje. Tény: neve nem ismert, mivel kevesen látták, de aki látta a világ legjobb védői közé sorolja. Ballarin képviselte, a minden védelemben szükséges, őserőt, de Rigamonti fizikai ereje is emlékezetes volt. Castigliano hosszú labdákkal operált, Loik és Valentino Mazzola azonban labdaművészek voltak, és mindez nem ment erőnlétük rovására. Korántsem befejező csatár volt Mazzola, ennek ellenére, gólkirályságot is ünnepelt 1947-ben. Az elsőszámú gólfelelős Gabetto volt. Ebben a munkájában, a két szélről, Menti II és Ossola támogatta.
A csapat búcsúztatásakor több mint egy millióan voltak kinn Torinó utcáin. A tragédia hatásának tudható be, hogy a válogatott egy év múlva hajóval ment a brazíliai világbajnokságra.
Schubert Gyula
A két magyarról egy kicsit többet még: Egri-Erbsteint Ernő nagyváradi volt és bár focizott is Olaszországban – a Vicenzában –, de szakemberként lett igazán elismert, Schubert Gyula Budapesten (Kőbányán) született, azonban csehszlovák válogatott volt. Amúgy 48-ban Pozsonyból igazolt a verhetetlen csapatba.Nagyon-nagyon kis híja volt annak, hogy nem volt a gépen egy másik magyar, Szőke László – tudtam meg Török Pétertől, az időszak talán legjobb hazai ismerőjétől –, aki később az Udine színeiben lett odakinn szép pályát befutott futballista. A nagyon tehetséges Szőke előszerződést írt alá a Torinóval és úgy volt, hogy ő is a gépen lesz, azonban a klubvezetők inkább másokkal, nem kispadozó játékosokkal, töltötték fel a keretet.
