Valószínűleg a legtöbbünk fejében az alternatív, mint művészeti fogalom evidenciaként kötődik a jelenkorhoz. Pedig alternatív - vagyis a főcsapástól eltérő - utak mindig és mindenhol voltak. Például a késő reneszánsz Firenzében is, ahol néhány lázadó szellemű művészlélek megalakította a Cameratát, az ú. n. „firenzei szalont” (Camerata Fiorentina). Ennek keretei között egy akkoriban nagyon is merésznek számító ötletet szándékoztak megvalósítani: az általuk eszményített antik görög színház alapelveit és formai megoldásait igyekeztek színpadra vinni. Mivel ennek feltételezésük szerint az egyik meghatározó eleme volt az énekelve vagy deklamáló (szónokló) stílusban előadott szöveg, így - tudtukon kívül - gyakorlatilag lefektették az opera alapelveit, akkor még természetesen nem sejtve, hogy a zenetörténet egyik legsikeresebb és leglátványosabb műfajának szülőatyjaiként fogja őket számon tartani az utókor.
A Camerata egyik fontos tagja volt Emilio de' Cavalieri (cca. 1550 - 1602. március 11.) is - rá emlékezünk most halála 511-ik fordulója kapcsán. Cavalierivel művészi karrierje mellett elsősorban amiatt érdemes foglalkozni, mert az éra szimbolikus alakja volt. Két karakteres kor, a reneszánsz és a barokk átmeneti évtizedeiben élt és alkotott, csodálatos módon mindkettő géniuszát birtokolva és magas fokon művelve. Született tehetsége mellett ebben meghatározó szerepet játszhatott származása is. Édesapja, a római arisztokrata Tommaso dei Cavalieri (1509 - 1587) ugyanis nemcsak a helyi művelt nemesség közismert alakja volt, de egyben Michelangelo múzsája, rajongása tárgya, számos grafika, festmény és költemény ihletője. Ebben a termékeny és szabad, egyszerre kifinomult és züllött közegben nőtt fel Emilio, akinek ilyenformán a szabad hivatásválasztás – akkor is ritka – kiváltsága dukált.
A kor legjobb tanáraitól tanult orgonálni és komponálni; 1578-tól az Oratorio del Santissimo Crocifisso orgonistája, hat év múlva pedig a toszkánai nagyherceg, I. Ferdinánd (Ferdinando I. de’ Medici, 1549 - 1609) udvari zene- és ceremóniamestere lett. Firenzében Cavalierinek bőségesen volt módja szárnyakat bontani - és ő teljes mértékben élt is a lehetőséggel. Amellett, hogy a kor vezető trendjeit kiszolgáló grandiózus előadásokat szervezett a Mediciek és a firenzei arisztokrácia mulattatására, kedvére komponálhatott, akkor és ott prezentálta magát zenészként, amikor és ahol akarta, továbbá kipróbálhatta tehetségét koreográfusként és táncosként, sőt, diplomataként is: alkalmanként Firenze városának érdekeit képviselte Rómában és a pápai udvarban, magabiztosan lavírozva a korabeli politikai elit csúcsragadozói között.
Cavalieri kalandos és romantikus kísérletező kedvtől áthatottan, kegyenci minősége okán érthető magabiztossággal csatlakozott a Cameratához, ahol szimultán érte nagyon kellemes és igen kellemetlen meglepetés. A Camerata újító törekvései felcsigázták művészi képzeletét és alkotásra inspirálták. Ugyanakkor hamar szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a szalon valójában Jacopo Peri (1561 - 1633) és Giulio Caccini (1551 - 1618) kétszemélyes háborújának a színtere, amelynek a tétje az, hogy ki tudja előbb és/vagy látványosabb sikerrel színpadra állítani az első "énekelt színdarabot". Noha a - sokszor egészen a bulvárszintig süllyedő - rivalizálás undorral töltötte el Cavalierit, művészi hiúsága győzött finnyássága felett: ő is felvette a kesztyűt.
Döntése jó ötlet is volt, meg nem is. Jó volt, mert mindhárman szenvedélyes alkotásba fogtak - az apropót egy nagyszabású ünnepség szolgáltatta, Medici Mária és IV. Henrik francia király közelgő esküvője. És rossz volt, mert Peri - mondjuk ki - tehetségesebb zenész, Caccini pedig rutinosabb és gátlástalanabb ellenfél volt. Peri írta meg leghamarabb ama bizonyos mérföldkőnek számító, ma az első operaként jegyzett zeneművet: Rinacci opuszának, az Euridikéjének szövegére komponált nagyszabású darabot, amibe az erőszakos Caccini végül két általa írt részletet be tudott ékelni, Cavalieri pedig ki tudta lobbizni magának a színpadra vitel és a rendezés jogát. Mégsem ő lett az, aki végül a nevét adta végül az előadáshoz: Caccini elmarta tőle a lehetőséget, méghozzá olyan stílusban, amivel az arisztokratikus Cavalieri nem tudott és nem is akart mit kezdeni. Mély és engesztelhetetlen sértettségében maga mögött hagyta még Firenzét is. Élete utolsó két évét Rómában töltötte gyakorlatilag teljes visszavonultságban duzzogva.
Kifinomult, minden értelemben nemes művészi ízlése nagyrészt zeneként manifesztálódott: reneszánsz madrigáljai, lamentációi, La Rappresentazione di Anima et Corpo című szakrális drámája, polifónikus vokális darabjai, kísérletei a disszonáns muzsikával, szimbólumokkal és allegóriákkal teli, elegáns és nyugodt zenéje ma is simogatja a lelket. Cavalieri a sors és a tizenhatodik századi Itália kényeztetett, kiváltságos gyermeke volt, akiben szerencsére a luxus puhánysága sem tudta elsikkasztani a kísérletező kedvet és szellemi kalandvágyat – az ízig-vérig alternatív művészt. Hallgassunk meg tőle meg egy könnyed, játékos és érzelmes részletet a La Rappresentazionéból:
