A Blahán a buszmegállóban álldogáltam, mikor eszembe jutott, hogy ez a film olyan, mint vendégségben egy szép és izgalmas családnál fellapozni a fényképalbumot. Gyönyörű képek, még gyönyörűbb történetek. Főleg öröm.

A testvérek, a két főszereplő (Matteo és Nicola) a firenzei árvíz után is találkozik

Na, ebbe a filmbe jut bánatból is. 1966-ban kezdődik a film, a római család története. A két főszereplő a képen látható fiútestvér (a lányok a háttérbe szorulnak). Rögtön az elején súlyos témával kezd a film. Egy elektrosokkokkal kezelt lánnyal ismerkedik meg az egyik testvér, s látva a kezelések kíméletlenségét megszöktetik szegényt, miközben aranyifjú barátaik Svájcban, ragyogásban élvezik a nyarat. Tudni kell, hogy a 68-as generációnak nagyon komoly kérdései voltak a pszichiátriai intézetek módszerei kapcsán (ne felejtsük, ma is van itt kérdés). Majd követeléssé lett azok berekesztése.

Komoly szál a filmben nemcsak a lány kegyetlen sorsa, hanem az őt menteni igyekvő Matteóé is, aki egy gyakran vívódó, zárkózottabb ember. Véleményem szerint felőrlődik megoldhatatlan problémákon, s eközben személyes gondjai rátelepednek, végül pedig maguk alá temetik. Öngyilkossága, az édesanya reakciója a film legdrámaibb jelenetei.

Nem csak a 68-as generáció kapcsán halad a cselekmény együtt a történelemmel. A film amúgy is komolyan, de korántsem erőltetetten, foglalkozik a közelmúlt történelmével: szépen (néha csúnyán) együtt gurul a család történetével. Szó van a Vörös Brigádokról is: az egyik srác felesége egészen konkrétan beáll közéjük.

Ha olasz történelem, olasz félmúlt, akkor természetesen kihagyhatatlan a maffia, a maffia elleni küzdelem, a Giovanni Falcone-gyilkosság. Most két példát, két negatív felhangú példát említettem, de korántsem csak a keserű oldal van jelen.

Ott van például a diákság, amint sárban úszva és dalolva vesz részt a firenzei árvíz utáni mentésben. Ez volt a 68-as generáció emancipálódása. A fiatalokkal kritikus öregebbek ekkor értették meg, hogy ez a nemzedék is bőven hord magában, magával értékeket, tartást, nem csak a léhaság tobzódik közöttük. Gli angeli del fango, a sár angyalai, mondják azóta is.

De jut egy pillanat az 1982-es aranynak is, azonban szellemesebb rész még a film elején megidézett 1966-os világbajnokság olasz nagyjelenete, mikor is a koreaiak bevágják a győztes gólt az ajnározott, milliós szerződésekkel dédelgetett olasz sztároknak és sztárocskáknak. Hőseink pedig a sörözgető nézőknek beszólnak, pontosabban beüvöltenek: FORCÁ KOREEEEÁ!! :)

És erről jut eszembe! (film eleje, film vége apropóján) A film első felét sokkal változatosabbnak, szellemesebbnek érzem. A második részben csak néztem figyelmesen, de nem vonódtam be (amúgy mondom, hogy mi két részben néztük a filmet). Könnyen lehet, hogy az én hibám, mert más mást mondott a film lendületéről. Ugyanakkor én lovagolnék még ezen, ugyanis elképzelhető, hogy egy majdnem 400 perces film leül a vége felé közeledve. Ide tartozik, hogy a Meglio gioventù (két apróság a cím kapcsán: a magyar cím [Szépséges fiatalság] nagyon gyenge, szerintem; másik: Meglio gioventù címen Pasolini publikált kötetet) négyrészesnek készült, de a rai felfüggesztette, hogy küldhető legyen Cannes-ba. Ahonnan el is hozott egy fontos díjat, utána pedig sok-sok-sok másikat (ennek itt lehet utánanézni). Ezzel azt akarom mondani, hogy filmünk tetszett a kritikának, ráadásul nagyon.

És ezúttal azért tetszett nekik, mert bizony ez egy nagyon jó film. Nem véletlen, hogy egy olasz barátom azt mondta, hogy nem is komoly ember az, aki nem látta ezt a filmet.

La meglio gioventù, rendezte: Marco Tullio Giordana, főszereplők: Luigi Lo Cascio és Alessio Boni, 2003.