Megérkeztünk a lelátóra, láttam, hogy jön a labda be, az ötösön lepattan, valamelyik sárga-kék ott terem... s máris csaptam a levegőbe, majd pedig U.K. mancsába. Fogalmam nem volt, hogy ezzel 1-0 van vagy mi? Még percekig nem tudtam meg, mert a tábla fekete volt. Aztán szintén onnan derült ki pár perc múlva, hogy 2-2 a Chievo-Nápoly.

De előtte is voltak izgalmak. A Budapest-Verona út nem volt sima: Szlovénföldön kétszer keveredtünk nagy-nagy dugóba, Olaszországban egyszer, így történt, hogy csak 18,3o-kor értünk a Bentegodihoz (azzal számoltunk, hogy 4-kor érkezünk R és J városába). Jegyek a szektorok előtt már nem voltak, csak egy a beléptetőktől távolabbacska lévő pénztárban. Ott útlevelünk bemutatásával tudtunk névre szőlő bilétákat vásárolni 25 euróért (a helyieknek, gondolom, szurkolói kártyájukat kellett felmutatni). Persze, hogy megkérdeztük a második félidő ingyenes-e. Hát nem! Viszont akkor már senkit-senkit nem engednek be. Ezt mondták.

A második félidő nagyon simára sikerült. A Napoli elképesztő magabiztossággal járatta a labdát, Hamsik, Zuniga és Insegne színezte a játékot (a vasárnapi Gazzetta szerint Hamsik volt a leg, 8-ast kapott, Higuain és Insigne 7 és felest). A Chievo még csak izgalmassá sem tudta tenni a játékot. Nem maradt más hátra, mint az alattunk lévő tábort hallgatni, szövegeiket megfejteni. Szép a Chievo-szurkerektől, hogy nem szegte kedvüket csapatuk reménytelen helyzete  ̶  csak erre a meccsre gondolok  ̶  énekeltek szakadatlan. A Nápoly-gólok után is 3o-4o másodperccel már zúgott, hogy nem hagyunk, veletek vagyunk, s hogy mindig csak veletek. Ahogy kell!

A jövőre nézve számomra nem biztató, hogy a leghosszabb ideig Pellissier-t éltették  ̶  sajnos, kimenőben a kapitány. Cˊè solo un capitano, illetve Pellissier, uno di noi,énekelték, vagyis Csak egy kapitány van (Ők nem ismerik Szanyi kapitányt!:), illetve, hogy Pellissier, egy közülünk (One of us). De a Grazie Lucianót! is hallottam ̶ sajna a brazil kedvencem is már csak a múlt.

Az érzelmesek mellett voltak szellemeskedők is. Például, mikor egy nápolyi nagyot vetődött, s még nagyobbat homorított, akkor jött a: Noi non siamo napoletani, Mi nem vagyunk nápolyiak skandálás  ̶  mikor veronai színészkedett, akkor csak mi mosolyogtunk. Elnézően. Amúgy az az érzésem, hogy a nápolyi tábor már nagyon is tudtában van annak, hogy Benitez és csapata az aranyért megy: csak néha hördültek fel, elementárisak csak a góloknál voltak, inkább hosszan hallgattak, s nézték, hogy minden rendben azzal, amit látnak.

Nekünk is minden rendben volt.

Így történt ez velünk szombaton kora este, augusztus végén Veronában.

(a meccs után maradt egy kis hiányérzet, hogy gyorsan otthagytuk a srácokat, a stadiont,... Másnap az ismerős néni a téren szólt, hogy ott mennek Cossato (pár éve a Chievo remek csatára) szülei. Bemutattak, eldiskuráltunk, ők büszkék voltak, én boldog. Így lett kerek a veronai meccs)