Zseniális érzés egy szónak, kifejezésnek a logikájára rájönni, ráérezni vagy egyszerűen csak fantáziálni rajta! Legyen most az utóbbi! :)

Tegnap izgalmas paradicsommártásban úszott még a tányér és mikor belenyúltam egy szintén izgalmas rozskenyérdarabbal, eszembe jutott, hogy erre az eredeti – talán ősi is – mozdulatra az olaszok azt mondják, hogy: fare le scarpette, tunkolni. Scarpette, gyermekcipő. És mivel lányom, aki még iskola előtti korban van, előttem ült már el is képzeltem, amint az eső utáni utcán pocsolyázik, talán éppen új cipőcskéiben.

Igen, szerintem nagyon is hasonló az, amikor gyerekek a pocsolyában élvezkednek, mint mikor mi, fenőttek a tányérban mártogatjuk serclinket.

A különbség az, hogy mi rászólhatunk utódunkra, hogy: Na, legyen elég ebből! Mi viszont addig garázdálkodhatunk míg van kenyér és van szósz.

Így ezzel a szép nyelvvel!