Karácsonykor csodálatos volt, a legszebb dolog a világon, jó volna ha bár sose mulna el a karácsony, olyan szép. Elötte való nap megjött Michele aki rendőr Milánóban, és kis tökmagkora óta ismeri az egész sikátor. Ő feljött, a mama lement. Aztán apám is lement és a nagyapám is és ott ölelgették a lépcsőn. Michele sirt, anyám sirt, apám nevetett. Én is szerettem volna megölelni, de nem fértem hozzá, nem volt hely a lépcsőn. Aztán feljött, és mindenki feljött és én is feljöttem, igaz nem mentem le annyira. Michele mesélte, hogy ő sose ölt meg senkit, de ŐT már majdnem meg akarták ölni!! Akkor a mama leintette, hogy most ne azon spekulálj, most az a fontos hogy pihenj. Es Michele pihent.

 

Karácsony estéjén minálunk töbminden volt az asztalon mint egy étterem! Minálunk karácsonykor egy étteremnél is többet eszünk, igaze Alfonso? Michele evett, evett, és közbe közbe fölemlegette, hogy a szemetje nem meg akart ölni! és a mama leintette, hogy most ne azon spekulálj, most egyél ! És Michele evett. Utána elmondtam a karácsonyi verset, taps volt, de pénz semmi. Minálunk nagyon smucigok még karácsonykor is. Jólvan gondoltam, biztos akkor akarnak adni, amikor majd elolvassák a levélkémet, amit a jézuskának irtam, de ezek a levélkékkel szemben is smucigok! Aztán jött az újév. Michele hülyéskedett, igenis ő hülyéskedett, mert mindig lő, az összes petárdát ő akarta eldurrogatni. Vett tiz kiló petárdát: triktrakkot, bengálit, bombát meg mindenféIét, és nagyobbakat durrantott, mint az egész utca eggyütvéve. Ja, elfelejtettem hogy angolnát ettünk. Vizkeresztre Michele már nem maradt, de mielött nem maradt, még megmondta nekem, hogy nincs is Mikulás, a mama meg a papa az, de mondtam neki, hogy vegye tudomásul, hogy ezt én már harminc éve tudom!