A napokban azon elmélkedtem, hogy miért vagyok oda annyira a Chievóért, a veronai külkerület, a városszéli dombtető csapatáért. Egyrészt van egy személyes emlék, vagyis mikor a srácok még a harmadosztályban botladoztak, akkor volt szerencsém ott lenni a dombtetőn és beleszagolni egy egészséges olasz közösség életébe. Semmi zűr, csak egymással beszélgető emberek, nagy séták, jó kaja – nagyon jó kaja –, közben kávészürcsölés, ugratások, újságolvasás a kávézóban. Estefelére az öregek csapata kiegészül a melóba járókkal. Másrészt, gondoltam, csak van valami még a Chievo-mánia mellett! Nos, az alábbiak is benne lehetnek a szerelemben.
A klub méreteihez, lehetőségeihez szabott egyértelmű céljaik (bennmaradás) vannak. Azért mindent megtesznek, betartva a sportszerűséget. A célokat rendre elérik (egyszer nem érték el, de dolgoztak tovább). A terveiket úgy érik el, hogy kezdeményezőleg lépnek fel. Csak ha a legnagyobbak ellen játszanak, akkor védekeznek. De akkor sem ide-oda vagdalkozva, feladva az állásokat.
Nincsenek túlfizetett játékosaik. Viszont vannak megbecsült játékosaik, akik úgy lettek megbecsültek, hogy éveket húztak le Veronában, ahol szolgáltak becsülettel. Nem csak gólokat rúgtak (Pellissier), hanem futottak (Luciano), izmaikat adták (Mandelli), kilométereket tettek lábukba (Marcolini). Amikor baj volt, akkor nem mentek el, hanem húzták tovább a szekeret (Luciano, Pellissier, Moro, Malagò,…)! Van egy-két keményfiú (Yepes, Pinzi), akik keménykednek, ha kell, de eszük is van (Yepes, Pinzi)!
Vannak terveik – jól van, na – projektjeik: Brazíliában, Burmában (Mianmarban), ahol az Orvosok Határok Nélkül támogatásával segítenek gyermekeket. De Brazíliában a gyerekek iskoláztatásában segítenek, majd képzésükben is. Vannak halottaik, és rájuk szépen emlékeznek. A zairei Jason Mayelé mezét visszavonultatták.
Szeretik vezetőiket, mert azok szerethetőek (Campedelli, Sartori). Szerethetőek, főleg a fővezér, mert egy kis cég (Paluani) nyújtotta háttérrel versenyeznek világcégek által – tisztességgel és tisztességtelenséggel támogatott – multik ellenében. Szerethetőek, mert világos terveik vannak, amikor baj volt, akkor is kiálltak identitásuk mellett. Kiestek a másodosztályba, aztán elsőként rögtön visszajutottak.
Tisztelik korábbi játékosaikat (Tiribocchi, Perrotta, Barone, Brighi, Amauri, Legrottaglie, Semioli,…), edzőiket (Del Neri, Iachini,...) visszavárják őket, szurkolnak értük.
Ha bántják őket, csalnak velük szemben, akkor még többet dolgoznak, viszont ha már tűrhetetlen valami, akkor az elnök szól. Van súlya a szavának, mert nem beszél mindig!
Van szép történelmük arra büszkék a szurkolók (Inter-verés Ronaldóstúl, Vieristűl, 2001-02-es idényben elsőség egészen decemberig). Viszont a játékosok, vezetők a régi igaz dicsőségről csak a legritkábban beszélnek, ők dolgoznak, mert az a feladatuk. A szurkolók viszont beszélnek arról, hogy D’Angelo, D’Anna, Corini, Marazzina,… aztán tudtak focizni.
Valahogy úgy érzem nem olyan nagy dolog, amit csinálnak Veronában. Dolgoznak becsülettel! Nem több!
Úgy gondolom, hogy azért is tetszik nekem ez a csapat, mert ha eddig nem is tudtam, de így képzelem el Magyarországot is! Minden feljegyzett bekezdés behelyettesíthető! Egy alapvetően nem sok-sok lehetőséggel rendelkező ország vagyunk. Kell, hogy legyenek egyszerű céljaink, de nem kell lemondanunk az álmodozásról. Szeressük a fajtánkat, ha az nincs is a stadionunkban! Szeressük a másfélét is, főleg, ha az elesettebb, mint mi. Olyan mindig van!
Becsüljük meg a legjobbjainkat, de ne eresszük el őket nagyon. Senki nem érdemel sokkal többet, mint a csapattárs!
És ne mondjuk, hogy mindegy ki vezeti az egyesületünket! Valami azt súgja nekem Moratti, Berlusconi, Zamparini, Pamparini nem vergődne zöld ágra a Chievónál!
