Barátok jöttek hozzám, s azt mondtam: én már beleuntam az állandó tésztacsinálásba! Lehet, hogy rosszabbul járnak, de én akkor is mást készítek – kockáztassunk un po’! Na, így jutottam a peperonatáig (lehet, hogy a tudatalattimban az azúr Pepe járkált?) – peperonata, vagyis szicíliai lecsó.

Reggel betértem a zöldségeshez, és mindent megvettem mi kellett: paradicsom (5 közepes), kaliforniai paprika (2 volt az), padlizsán (1), cukkini (2), krumpli (4) – fokhagyma (sok, de nem sufficiente), hagyma mindig van itthon dögivel. Este, mintegy 40 perc alatt elkészült a lecsó. Hogyan?

A padlizsánt nagyobb dobókockákra vágtam, megsóztam aztán jól helybenhagytam (ez már délután megvolt); estére csak úgy csurgott belőle a barna víz. A cukkinit ugyanúgy vágtam, és közben a hasonlóra vágott krumplit megfőztem. A padlizsánt (Erdélyben vinete) és a cukkinit megsütöttem két fej hagymán, majd nyolc-tíz perc sütés után, rádobtam a főtt krumplit, az említett paprikát, aztán kevés sót, meg sok borsot és a fokhagymát. Rotyogott együtt úgy 10-15 percet, sok lé is volt, azt gondoltam ez rossz, de meggyőztek, hogy nem rossz az, mondván így majd lehet mártogatni. Tettem a végén bele sok bazsalikomot, de még amúgy is tettünk hozzá folyton ebből a zöld gyönyörből. Ti ne felejtsétek el az ecetet - ha lehet borecetet!

Volt a hűtőben Juhfark, s az is asztalra került. A képen lehet látni, hogy nézett ki a peperonata, az ízekről pedig annyit, hogy mi a lecsónkat fűszeresebben, erősebb ízekkel esszük, vagyis a fűszerekkel lehet sokkal bátrabban bánni!

Így történt!