Szakdolgozatom (olasz-székely kapcsolatok) témáiról már posztolgattam itt is, s itt is. Most újra ezt teszem.
A erdélyi olasz emigráció irányítójának és feleségének halotti igazolványa
Az olasz nagyvárosokban a mai Románia területéről érkezett munkásemberekkel – románokkal és magyarokkal – találkozni hétköznapi dolog (mondják azt is, hogy manapság Veronában lakik a legtöbb csángó – igen, beleértve a moldvai falvakat is). A jobb megélhetés korábban nem csak keletről nyugatra kergette az embert, volt, hogy ez fordítva is volt. 150 éve történt az – egészen pontosan –, hogy egy észak-olaszországi falu, Predazzo, férfijainak többsége úgy döntött jobb életük lesz Erdélyben.
A költözésre az adott lehetőséget, hogy Erdélyben éppen a vasutat építették, s a munkák között rengeteg olyan volt, amelyet az észak-olaszországi hegylakó nép nagyon jól ismert. Így Bécsből szerződést kaptak mindenféle, a vasút építéséhez szükséges munkához – merthogy ez a Habsburg Birodalom ideje, s a két terület: Friuli és Erdély egy birodalomhoz tartozott. A friuliak célja Brassó volt, oda kellett eljutni valahogyan. Az út mai szemmel visszatekintve kalandos volt, de akkor biztosan inkább kíméletlennek mondtuk, éreztük volna. Egy kis ízelítő:
(az Erdélyben munkát vállalók – vagy inkább azok utódai – közül nem tudni ki küldte vissza az út leírását a helyi papnak, Don Giambattista Webernek)
,,Március 3-án indulás. Első nap Canalebe érkeztek, második nap Belluno felé tartva Sacilébe érkeztek. Nem vendégszerető hely, nagyon nehezen találtak alvóhelyet. Harmadik nap Palmanuovában minden jóban volt részük. Negyedik nap 10-re voltak Goriziában. Ötödik nap szél és hó. Délben érkeztek a Poscrain hegy lábához, viharos a március. Mindenkit meglep a tenger felől érkező szél, szenvednek a hidegtől, rájuk fagyott a ruha. Két óra nehéz séta után találnak egy fogadót, a jó forralt bor mellett visszatér a jókedv is. Az utat nagy szélben, hóban folytatják. A viharban alig tudják kinyitni szemüket, egymás ruháját nézik, fogják, hogy követni tudják a társakat, hogy a keskeny ösvényen tudjanak maradni. A hó és jég teljesen rájuk fagyott, mikor egy fogadóba érnek. Ott megtörülköznek, erőre kapnak, az estét, az éjszakát boldogan, énekelve töltik.
Hatodik nap a 60 férfiból álló karaván folytatja a hegyeken át vezető utat. Egymást bevárva kellett haladniuk, hogy az ösvényen valaki nehogy eltévedjen, lemaradjon.
Logasból Ljubljanába kocsival (vettura) mentek.
Hetedik nap, vasárnap, 8-kor, vidáman hajóra szállnak és este Lichtenwaldba, hat óra Steinbrückben érnek. Nyolcadik nap a Száván vannak. Kemény hideg, majdnem teljesen üres gyomor. Éjszaka fél 3-kor kikötnek, találnak ennivalót. Beszélik, hogy két óra múlva lesz egy hely, ahol lehet aludni. De nem találják ezt a helyet. Látnak két embert, érdeklődnek, de a közeli faluban elfutnak az emberek, leszedik a fogadók tábláit, nem lehet ott aludni. De azt megtudják, hogy a folyó másik oldalán van egy nagy település, ahol van szállás. Hat ember előre megy, előkészíti a helyet. Jó a fogadás. Megvacsoráznak, alszanak.
Kilencedik nap Agramba (Zágráb) érkeznek, ahol 1000 forintot kapnak. Tízedik nap Sissekre (Sisak) érkeznek. Itt két napot maradnak, mert a hajó csak szombaton indul. A hajókapitány úriember. Négy nap hajó után Orsovába érkeznek, majd Orsovából kocsin öt nap alatt érkeznek meg Hermannstadtba (Nagyszeben), március 24-én, este 5-kor. Mind egészségesek, jókedvűek. Predazzóból Hermannstadtig 21 napot utaztak.
Március 25-én Menapace nevű mérnöknél jelentkeznek, a város vezetői is jelen vannak. Mindenki jóindulattal fogadja őket. Az egyik csoport 34 fővel Kronstadtba (Brassó) tart…”
Mindenki munkát kap, letelepedik, s megtalálja a számítását – csak néhányan mennek haza. Ki lehet jelenteni, mert utána egy újabb csoport követi őket, s ami még fontosabb a családtagok is követték őket. Vannak, akik munkásként dolgoznak tovább, de van, aki bányát nyitott és sikeres ember lett. Eleinte természetesen csak a vasúti munkák kapcsán emlegethető nevük, de például a Bosin testvérek vállalkozása építője lesz a Petőfi-emlékműnek. Szállítottak követ, bazaltot, ha minden igaz, a Margit híd építéséhez is.
A korántsem legvidámabb barakkban a kommunizmus évei alatt a kapcsolatok teljesen megszakadtak a hazaiakkal. A kilencvenes évektől néhányan ismét nekifeszülnek a kapcsolatok felépítésének. A kutatásokat, a kapcsolatfelvételt elsősorban románok vezetik. A témában a legtöbb támpontot Gabrielli, Viorica Burcica: Conbtributii la studiul emigratiei in Romania jelentette.
Székelyföldön, s környékén a vasutak közelében gyakrabban, de városokban, itt-ott, amott feltűnik a Gabrielli, Defrancesco, Dezulian, Zorzi, Giacomazzi, Longo,… név, de a szentgyörgyi focicsapat, a Textil is büszkélkedett így olasszal: Bosin volt a neve – s apukám szerint a derék olasz nem a catenacciót játszotta kényszeresen. A szeredai színház előadásain is gyakran
feltűnik a Giacomello név, de legtöbben mégiscsak a
Szeretlek Aranka Giacomellóját ismerhetik.
Hát így történt! Ezért van az, hogy olasz nevek is vannak szépszámban Székelyföldön. Meg sok másért is, de most csak ennyit, ennek van most az évfordulója.