Egy szűk napot voltunk Ferrarában. Tudtam, hogy ez édeskevés egy nagyobbacska olasz városban, de ezúttal ennyire volt lehetőség. A pénzszűke a ferrarai éjjelezésnek is akadályt jelentett, s annak is, hogy megkeressem, megkóstoljam a helyi fogásokban gyakran feltűnő angolnát. Mielőtt elindultunk tehát tudtam arról, hogy Ferrarában van angolna, itt alkotott Ariosto és Tasso; azt, hogy az Este család évszázadokig meghatározta a város életét, hogy itt van egyik kedvenc festménysorozatom. S azt, hogy Ferrara egy igazi bicajos paradicsom.
Csalódással kezdődött a délelőtt: vasárnap volt, s nem sikerült biciklit bérelni. Nem lehet ezen meglepődni, miképpen azon sem, hogy Veronából eljutni Ferrarában egy többlépéses művelet lett volna, pedig két nagyváros, egymástól 100 kilométerre. Bicaj híján gyalog vágtunk a városnak. Egy könnyű séta után ott voltunk a fő-fő nevezetességnél, a Castello Estense mellett. Gyönyörű falak, négy tekintélyt teremtő toronnyal a sarkokban, vízzel teli várárokkal körbevéve. Az árok fölött hatalmas hídon lehet bemenni, az ellensúlyok jelzik, hogy akár igazából is működhet a súlyos famonstrum. A várkastély mellett egy szerintem gyönyörű Savonarola szobor. A dominikánus mozdulataiban rengeteg energia, villámként cikáznak ujjai, megfeszülnek, meg van győződve róla, tudja, hogy az igazságot hirdeti. Szimpatikus a szobor felirata: nem megy bele vitába, nem provokál, egyszerűen csak közli, hogy ő, 
mármint Girolamo Savonarola itt volt otthon, itt született (így emlékeztem, de utánanézve látom, hogy tirannusok és bűnök ostorozója volt ő).
Volt egy kellemes kötelességünk: Veronában Manuela néni megkért, hogy látogassuk meg a világ legrégebbi osteriáját (vendéglőjét, fogadóját, ki ahogy akarja). Persze, tudom én, hogy biztos volt már régebbi hely, ahol bort és némi kaját lehetett kapni pénzért, de ha minden igaz, ez van igazán dokumentálva. Szerintem hiteles hely, jó hely, ahol emberbarát összegért lehet ma is tartalmasat kajálni. Én piadinát kértem, s 10 euróért nagyon szépet és szépen ettem: volt a tányéromon lepénykenyér féle – vagyis piadina –, s négy-öt fajta elképesztően finom hús, köztük sonka. UK menüt rendelt, emlékeim szerint 19 eurót fizetett, s ezért kapott három fogást, s a fogások között finom borkóstolót; először valami nagyon felejthetőt (ecetesnek tűnt), másodszor valami feketét, olyat, hogy harapni lehetett, utolsóként pedig valami eszelősen finom desszertbort.
1435-ből van a nevezetes dokumentum, ezt emléktábla is hirdeti. Akkor persze minden más volt: Hostaria del Chiucchiolino volt a neve (ma Enoteca al Brindisi), s a fogadó közvetlen közelében ki is lehetett kötni. Kopernikusztól II. János Pálig sok-sok ismert ember volt itt.
Kiszemeltünk két régi kastélyt, ahol annak idején az urak szórakoztak, mulattak. Ahogy az lenni szokott az odavezető út sokkal izgalmasabb volt, mint maga a nevezetesség. A Via delle Volte egy kevésbé hirdetett látványosság, pedig…. A több száz méteres utca kort, hangulatot idéz, mégpedig a középkorét, egy olyan utcáét, ahol rég ügyes kereskedők, a munkát hajszoló céhlegények laktak családjaikkal. Ívek alatt sétáltunk, utca ki a falig, többnyire szűk ablakok néztek az árnyékos, sötét utcára. A nevek árulkodók voltak, mesterségeket hirdettek. A két-három tábla egyikéből kiderült, hogy itt éltek Dante édesanyjának felmenői.
A paloták szépek voltak, de olyan nagyon sokat nem adtak, persze a Schifanoia (Unaloműző) palota freskói előtt nem csak az illő viselkedés miatt álltunk meg.
Visszafelé tartva még bementünk egy múzeumba, a Risorgimento (a nemzeti egységért és felemelkedésért indult mozgalom) és az Ellenállás múzeumába. Reménykedtem, hogy az első felében találok magyar anyagot, de nem így volt. A második felében viszont sok-sok érdekes gyűjtés volt, sok-sok személyes tárgy, s mindenekelőtt – ami rokonszenves volt számomra – a helyi történetekre, emberekre, helyi hősökre kiélezett anyag, illetve a Fossoliban működő koncentrációs táborból származó néhány tárgy.
Sajnáltuk, hogy tovább kellett állni, vissza Veronába, mert az utcán zenélés kezdődött: utcazenészek nemzetközi találkája (Ferrara Buskers Festival) volt pont akkor. Kisiskolások hegedültek, mosolygó hozzátartozók tapsoltak, valaki üres és félig üres sörös üvegeket sorakoztattak fel zenélésre. Míg az autó felé iparkodtunk dzsessz mászott a fülünkbe több helyről, szóval nagy élet kezdődött a csak derűs délután után.
Ide is vissza kellene térni!
Ők a kínai evangélikusok
Mondtam én, hogy bicajos város
Palazzo Estense
Pont, mint Barabás Tibor Savonarolája
A világ legöregebb fogadójának táblája és menüje
A középkort (Medioevo) idéző Via delle Volte
Labdajáték utca
A Schifanoia palota lugasának festett szőlői, meg majma
