November 25-én érkezett haza az első olasz – és egyelőre egyetlen – ebolás beteg. Láttam a képeket, amikor a repülőgépről egy teljesen zárt rendszerrel mozgatva a Spallanzani nevű római kórházba szállították. Óriási figyelem kísérte az eseményt, aztán sima ügyvitelre, apró hírekre váltottak a honlapok, az újságok.

Karácsonykor viszont jó hír érkezett: nagyon úgy tűnik, hogy túl van a nehezén a Sierra Leoné-ben orvosként dolgozó olasz beteg. Az Emergency olasz orvosa, akit keresztnevén (Fabrizio) emleget a média, beszámolt levelében az elmúlt hónapról; arról, hogy az első két-három nap még megpróbálta megfigyelni önmagát, de a nagyon erős hányási rohamok, a rendkívül magas láz, a nyugtalanság és természetesen maga a kezelés – gyakran kísérleti gyógyszerekkel –felőrölte és utána két hét kiesés következett emlékezetében. Emlékszik még arra, hogy vérkészítményt kapott, a reanimálásra, hogy valamilyen papírokat írt alá, hogy beleegyezését adja…, majd semmi!

,,Néhány napja jobban vagyok, tudok egyedül mozogni, magamat ellátni; olvasom a rólam írt cikkeket, melyek többségükben szépek, pozitívak, támogatóak, de vannak olyanok is, amelyeket csak a tudatlanság (bunkóság?, ignoranza) magyarázhat. … Nem tudok nem gondolni az ottani kollégákra, az Emergency orvosaira, akik ott, Sierra Leoné-ben tesznek a betegekért, megpróbálva mindent. Az ebola egy szörnyű és félelmetes betegség, de meg vagyok győződve arról, hogy a kór legyőzése a vele szembeszállók erején, az ellene való összefogáson múlik.”

Az orvos levelét több helyen is a: ,,Nem vagyok hős, csak egy sebesült katona!” címmel közölték.