Hallottam lesajnálólag beszélni embereket Cataniáról. Nem volt igazuk, mondhatom egy három-négy napos kirándulás után. Van itt majdnem minden: finomságok, széles jól megtervezett sugárutak, omlatag sikátorok, görög színház, fél római amfiteátrum, vár az 1200-as évekből, menő metró, barokk ezerrel… és egy gyalogos számára gyakorlatilag elérhetetlen tenger. Viszont ott az Etna!

Ami látványban leginkább megmaradt számomra, az a Via Etnea sugárútja. Csak ellenőrzésképp néztem meg, hogy mikor épült, hiszen egyértelműnek tűnt, hogy a barokk idején vagy egy földrengés után vagy az Etna működése miatt. Földrengés volt az ok (1693). Hosszan metszi ketté a várost, mentén gyönyörű főleg barokk paloták vannak, de hibája, hogy nem fut ki a tengerpartig. Egyik felén az Etna látványa, másikon pedig az elefántos tér. Merthogy a város címerállata egy elefánt.

Az elefántos térre már-már kifut a halpiac szaga és gyakran, hangja. Elképesztő élet van ott: alkudozás, portékadicsérés ezerrel, aggódó, mosolygó arcok, röhögés, viccelődés, szellemeskedés, méricskélés, kevés turista, dialektus, délutántól tömött vendéglők és – amit még nem láttam – talán trófeák, mármint halasak. A halpiacra befutó utcákban, a környező utcácskákban pedig zöldség és egyéb ételek piaca, testes férfiakkal, fiatal tanoncokkal, néhány kofa. Sajtok, olaj, olajbogyók tömkelege és szicíliai szózuhatag. Ez számomra utolérhetetlen hangulat, ami az olasz tengerparti városokat illeti.

Pedig volt élmény most is, dögivel. A görög színház például! Eső volt, zuhogó eső, aminek utólag hálásak is voltunk: először, mert ilyenkor nincs jegyvétel, ingyen lehet bóklászni a lelátók alatt, illetve a színpad mellett, de jó volt azért is a zuhé, mert így láthattuk, hogy a színpadtér még mindig tökéletesen felfogja a vizet (a színpadtechnikának ez része volt akkoriban). Döbbenetes volt látni a több ezer éves falak, oszlopok védtelenségét. Ázott, csöpögött minden, néha pedig úszott. Észbontó volt látni, hogy sok-sok lakásból, házból erre a csodára látni rá minden reggel. Hál’Istennek gyakran a csóró embernek, korrektül mondva: kevésbé tehetősnek is otthonról ilyen látvány jut.

Előtte láttuk a Santa Maria della Rotonda egészen fura épületét. Húsz-harminc méterről ránézve fürdő vagy – Szicíliáról lévén szó – mecset is lehetne, de hát ott van rajta a kereszt, így tudjuk, hogy keresztény templommal vagy valaha volt templommal van dolgunk. Aztán rájövünk, hogy a bizonytalanságnak igenis van-volt oka: igen, volt fürdő is ez a falgyűjtemény, volt templommá szentelve az épület, volt befalazva a bejárata, és aztán évszázadokkal később, megint szükség volt rá imahelyként. Ma egy kísérő nélkül, ingyen látogatható épület.

Finom kávék, finom falatok, aztán jöhetett a második nap.

Az Etnát vettük célba. 35 eurótól kellett megszabadulnunk, hogy a busz felvigyen a 2000 fölötti menedékházhoz. Igen, 2000 és csak a menedékházak és csúcs még sehol, mert az Etna 3348 méter magasan tornyosodik, hegyeskedik. Most jut eszembe, hogy a repülőről láttuk őt, egy narancssárga vagy talán rózsaszín pontként és alatta egy látványos széles rövidebb folyammal.

Ponyvás busszal vágtunk neki, amolyan városnézővel: be is mutatták nekünk a várost ötnyelves választékból, közben andalított a nyelvvizsgazene. Aztán kapaszkodtunk a hegyre, előbb beborult, szitált, majd csöpögött. Aztán beazonosítottuk, hogy ez már hó és közben dörgött, aztán ömlött a hó.

Mire fenn voltunk, tudtuk, hogy néha viharos a hóesés. Jó volt bemenekülni a menedékházba és ott emberes ebédet (kolbász, oldalas, szalonna,… zöldséggel) eltüntetni, közben leskelődni, hogy odakinn mi van. Esett, de néha lassabbacskán. Így felmerült, hogy meg kellene nézni az 5-10 percre lévő krátert. Szélcsend volt, minden élvezhető. Menetelés a célunk felé, aztán megmozdult a szél és már kaptunk is arcunkhoz a kezünk, mert szúrt a hó, de nagyon. Méregettük mennyire lehet az a kráter, de látni alig 20-30 métert lehetett. Aztán feltűnt és aki előre menekült tornacipőjében megnézte a krátert, követ hozott és mentünk vissza a melegbe.

Amúgy a drótköteles magasabbra jutás lehetetlen volt, így a tovább dzsippezés a tehetősebbeknek sem volt választás.

Visszafelé, miután sietve összeszedtek minket – mondván, hogy nagyobb vihar jön –, azon méláztunk Európánkban van-e még olyan ország, ahol felengednek minket ilyen körülmények között ilyen helyre. Nekünk nincs Etnánk, nyugtattam magam.

Este egy gyatrább pizzázóban ettünk, felfedezve, hogy Szicíliában is lehet nem szenzációsat enni.

Késő délután tengerpartot akartunk, de… Séta, pontosabban egy út melletti kellemetlen gyaloglás után megkaptuk azt, mire vágytunk (talán egy óra volt a marcia su mare). Gyönyörű még akkor is, ha a kiadós homokos part szeméttel van tele. Playának nevezik ezt a szakaszt a helyiek és nagyon könnyű elképzelni mekkora élet lehet itt nyáron, hiszen a motorinókkal kicsit könnyebb kijönni ide, mint talpas magyarként.

A hazajövetel napjára a városos nézelődést, a múzeumozást és a halazást tűztük ki. Megnéztük az amfiteátrumot, melynek különféle részei a központi részétől százméteres részekben itt-ott lelhető fel – egyikük egy vendéglő mögötti hátsó udvarban.

Az Ursino vár gyűjteménye biztosított egy boldog másfél órás programot: nem volt hihetetlenül gazdag kiállítás. De megcsodálni egy 1200-as évekből közénk csöppenő használati tárgyat, párszáz éves cipőt, egy spanyol nemes fegyverét, esetleg egy néhány száz éves kártyát, az mindig lehengerlő. A festészeti rész feledhető volt, de megbeszélni a képeket, azok témáját, jó időtöltés a hazaútra készülve.

Kagylóleves, sült halacskák, fehérbor, majd tengerkeresés, könyvesboltban kutakodás, olvasgatás, aztán már rajta is voltunk a reptérre vivő buszon. Pár óra és minden cataniai élmény meséléssé lényegült át.

Húúúú, de frappáns ez a vég, ironizált mbemba s elment lefeküdni.