Ha séta vagy biciklizés közben azt látom, hogy az aszfalt feltüremkedik és fűcsomó kandikál ki, vagy mikor azt látom, hogy a rakpart kiépített lépcsőin bokrok, fűzfák éldegélnek, akkor rendszeresen arra gondolok, hogy a természet visszaakarja azt, ami az övé. Vagy egyszerűen csak, hogy a föld nem az aszfaltot akarja nézni alulról, hanem az eget vagy minket, embereket.

Akkor képzeljétek mire gondoltam, mikor megismertem ezt a római történetet, amelyikben a természet fogja magát és jól két vállra fekteti a telekspekulánst, a remek politikai kapcsolatokkal rendelkező pénzembert.

Róma egyáltalán nem is olyan külső területeinek egyikén gyár volt, műanyagokat gyártó gyár. Aztán egy nagymenő megszerzi a gyárat, ügyeskedik, ezt-azt-amazt ígér, de bevásárlóközpont, csúcs-szuper-megaplázába kezd, illetve ahhoz járó mélygarázs építésébe. Túr-túr-túr (Scava, scava, scava). De egy idő után már csak túrna, mert víz tör fel. Nagymenőnk a vizet megpróbálja elterelni, azonban a víz átveszi a kezdeményezést (1992 ez!) és Rómában egy tó születik, Róma legnagyobb természetes tava. Majdhogynem egyhektárnyi vízfelület, mely néhol 9 méter mély.

Az építés, de még inkább (vagy pontosabban) a pénz megszállottja még küzd egy keveset, hogy saját álmait megvalósítsa, azonban arra már felébredtek az emberek és megértették, hogy nekük tavuk született és megvédték azt Mammontól, nem engedték, hogy aszfalt, beton és miegymás jöjjön és ismét elvegye tőlük.

Ma a tó és környéke – az ipari romok mellett – a virágoké, fáké (Pinus halepensis,...), halaké, békáké, szitakötőké, madaraké (Erithacus rubecula,...), a kenusok is otthon vannak, a környéken élők pedig csak ámulnak-bámulnak mi csöppent az ölükbe. Még nem tudni biztosan, hogy mi lesz ott, de egy gyönyörű park alighanem mindenkinek jó lenne.

A történetről pár hónapja hallottam először, mikor a youtube-on a Muro del Canto együttes után nyomozgattam, majd megismertem egyik számukat és következő számuk után mentem.

Így! :) Hajrá természet! Hajrá igazi zöldek!

 fénykép: radiocolonna.it